Három sárga falevél

Mert azt mondtad eljön. És én elhittem.

Aztán lehullott az első sárga falevél a tó mélykék vizére. Megbabonázva néztem és furcsa dolog ötlött az eszembe. Kívánni kéne valamit.
Megtettem, mert akkor még nem gyanakodtam, akkor még fel sem merült bennem, hogy megint átverhetsz. Pedig tudhattam volna, te sosem változol.

Azt kívántam, hogy úgy csillogjon a szeme, mikor meglátom, mint az az ezernyi apró fénypont ez égen. Lehunytam a szemem, hogy kívánságomba minden erőmet beleadjam, így nem vettem észre a sötét felleget, amely az összes fényt eltakarta abban a pillanatban. Persze, mire újra felnéztem, már csak a távozó felhő fekete szegélye látszott a horizont szélén.

Gyűlölöm a játékaidat.

Pedig tényleg különösen szép éjszaka volt, királykék víz, ősz-színben alápergő levelek, vörösen rozsdálló korlát a park körül. Na, igen. És én őt vártam egész éjjel. Mert te megígérted.

Éjfél körül hullott le a második sárga falevél. A szél kócos hajam mellett röpítette a vízhez, épp az első mellé. Bámultam őket egy ideig, pedig semmi szokatlan nem volt bennük. Két közönséges falevél. Talán még rondák is voltak. Ringatóztak ide-oda tétován az apró hullámokon.

Közönségesek? Megint jókorát tévedtem.

Alábecsültelek.

Akkor már kezdtem félni, hogy valami közbejön, hogy mégsem jön el aznap. Napnyugtára vártam őt, órákkal azelőttre, de az idő már rég nem számított, csak a várakozás. Teljesen kitöltött ez az érzés, minden apró neszre összerezzentem, minden suhanó árnyékban a körvonalait véltem felfedezni. És ahogy tovább néztem a két levelet, akaratlanul fogalmazódott meg bennem a következő kívánság. Hogy minden rendben legyen, hogy végre egyszerűbbé váljon az életünk…

Kegyetlen hideg volt aznap éjjel. Pont, mint amilyen te is mindig voltál velem. Hideg, mint egy kietlen jégmező. És én régen még képes voltam téged jóságosnak látni, pedig végig drótokon rángattál, mindig minden úgy történt a nyomorult életemben, ahogy te akartad.

Végül mégis saját csapdád lett a végzeted. Mert maradt bennem egy darab, amit képtelen voltál kiismerni. Te is alábecsültél engem, a felsőbbrendű fél biztos nyugalmával kezeltél. Most aztán bánhatod.

Eltelt újabb egy óra, az éjszaka pedig egyre csak mélyült. Kétségbeestem. Olyan rég láttam őt. Idegesen járkáltam a tó partján, a távoli, sötét utcákat fürkészve. Már nem voltak szépek a éj színei.

Talán megéreztem, hogy újabb csapásra készülsz, már nem emlékszem pontosan. Kezdtem mérges lenni rád, balsejtelmek zártak sátáni körükbe, és torz ábrázatukkal vihogtak rajtam, egymást bökdösve. Határtalan félelem lett úrrá rajtam, legszívesebben elrohantam volna, de nem lehetett, mert vártam őt, mert te azt mondtad eljön, és én elhittem, mert erre a napra vártam egész életemben.

Ami ezek után történt, az leírhatatlan.

Remélem élvezted a színjátékot, amit rendeztél. Persze, utolsó darabodnak igazán tökéletes volt. Megtiszteltél vele, hogy szerepet kaptam benne. És még milyet…

Éveknek tűnő csend után visszhangos léptek zaja csendült fel a távolban. Összerezzentem.

Az egyik utca végén siető alak tűnt fel. Ő volt az, ezt rögtön tudtam. Felém tartott, és valamit hozott a karjában, de a sötétben csak egy homályos foltot láttam a csomagból, később pedig már jobb dolgom is volt annál, mint hogy efelől érdeklődjek. Ő is látott engem, felém intett a szabad kezével, és egy utcalámpa fényében még láthattam a mosolyt az arcán, mielőtt összeesett.

Hátulról lőtték le.

Láttam elfutni az utca másik vége felé a sötét alakot, egy kapualjból ugrott ki, aztán rohant a macskakövön, csak úgy dobbantak a léptei a földöntúli csendben. Ha egyedül vagyok, még ma is tisztán hallom ezt a hangot, a hallásom valahogy megrekedt abban a pillanatban.

Hogy előlem futott-e a gyilkos? Ha igen, felesleges volt. Egy ideig földbe gyökerezett lábbal álltam a park bejáratánál, kezemmel a rozsdás korlátot szorongatva, olyan erősen, hogy már a vérem is kicsordult. Aztán lassan, nagyon lassan leengedtem a karom.

Először nem jutottál eszembe, naiv voltam, még el se hittem igazán, ami történt.

Csak álltam ott, és néztem őt.

Végül mégis odamentem hozzá, pedig akkor már tudtam, mit fogok látni. Halkan lépkedtem előre, hiszen aludt, nem akartam felébreszteni.

Mikor odaértem, a szemébe néztem. Még ragyogott a tekintete, fényesebben, mint azelőtt az emlékeimben valaha is. Aztán hirtelen jött valami mindent elborító homály, és már csak két fekete széndarabot láttam, amelyekből minden tűz kiégett örökre.

Rémülten hőköltem vissza.

Azt hiszem, ekkor értettem meg első kívánságom súlyát, és a te gonoszságodat, amivel a magad nyelvére fordítottad a kérésemet.

Némán hátrálni kezdtem a park felé, de magamban ordítottam. Veled. A hazugságaidért. Eddig sosem teljesítetted, ha kértem valamit, eddig meghallgatás nélkül löktél el magadtól… rég nem hittem a csodákban, mert te azt hazudtad, nem léteznek, és én már akkor is vakon elhittem mindent, amit mondtál. Most mégis valóra váltottad, amit kívántam, és pont így, ilyen aljas módon…

Soha, senkire nem voltam még ennyire dühös, mint rád akkor. A második kívánság akkor eszembe sem jutott, eszemet vesztve rohantam vissza a tóhoz, és a parton megtorpanva a sötét vizen sárgálló levelekre meredtem. Hát így állunk…? – suttogtam komoran, a dühtől elfúló hangon, és nem vettem le szemem számító játékod eszközeiről.

Azóta rá kellett döbbennem, hogy a második kérésemet is teljesítetted a magad módján. Fájdalmas rádöbbenés volt. Hogy váljon egyszerűbbé az életünk…. Ezt kétségkívül már az ő halálával elintézted. Azóta tényleg minden egyszerűbbé vált. Azóta nem érdekel semmi. Nincsenek színek, nem akarom, tehát nem is látom meg őket. Hogy legyen minden rendben… Már nem számít mi történik velem. Kizártam a külvilágot az életemből. Minden rendben van. Észbontóan, hideglelősen rendben.

Talán sosem mozdulok el onnan a tó mellől, és örökre ott állnék, ha nem hallok hirtelen valami halk suhogást jobb oldalról.

Egy harmadik, ázott sárga levél landolt társai mellett a kékség közepén.

Hitetlenkedve kaptam oda a fejem.
Ez már sok volt.

Dögölj meg, suttogtam és kirohantam a park kapuján. Többet nem fordultam hátra.