Szomorú Karácsony

Bármilyen furcsa is, ez a történet nem a Karácsonyról szól. Annál sokkal többről. Egy ember sorscsinálásáról. Vajon mekkora ereje van a Sorsnak, s ha van Sorsunk, mennyire tudunk ellene tenni?! Nem egy szokványos történettel fogsz találkozni.

Képzeld magad elé a következő képet:
Sötét van, s nagyon hideg. A fagyott hóban állsz, hideg erős szél kíséretében. Érezd, ahogy a szél maró hidege simogatja arcod… érezd, ahogy a hidegtől kicsorduló könnycseppek végiggördülnek arcod barázdáin… végig az orrod mellett, egészen az ajkadig, majd az álladig… de le már nem csöppen, mert a hidegtől megdermed még a könnycsepp is. Egy város szélén állsz. Hátad mögött a távolban tornyosulnak a megépült szocializmus panelházai, meleg otthont adva sok-sok milló embernek. Boldog, meleg otthont… még ha szerény is. Szemed körbefutja a tájat. Egy vasúti híd végén állsz, a híd mögött csak a sötétség van, s a természet a maga csodáival. Hatalmas fák merednek az ég felé, hajladoznak, ahogy a szél fújja őket. Hosszú a híd, s vasból van az egész. Hallod is, amint a hidegben a hőtágulás eredményeképpen fülsikítóan nyikorog az egész. Mint ha pillanatokon múlna, hogy leszakad-e vagy sem. Veled szemben szintén csak a természet van, a fák mögött kihalt autóút húzódik. Persze, hogy kihalt, gondolod magadban, hiszen Szent este van. A sötétet csak néha töri meg egy-egy teherautó fénye, azoké. akik még ilyenkor is dolgoznak. Elnézel jobbra, s látod, hogy a sínpárok egyenesen a város szívébe vezetnek. Nincs messze, pár kilométer az egész. A sínpárok végén hatalmas gyönyörű, kivilágított épület húzódik. Ez a városháza. Hatalmas toronyórája épen este 8 órát üt. Közvetlen a hátad mögött egy vékony út húzódik a töltésen, ráfagyott, szűz hóval. A hídtól nem messze két vasúti lámpa világítja be a tájat sejtelmesen, félhomályba borítva a környezetet. Elgondolkozol, vajon hogy is kerültél ide? S miért is? Mert, hogy Szent este van, az biztos, lábaid nyomát sehol sem találod, mintha csak az égből szálltál volna alá. Szemedet még egyszer, most már kérdőn végigfuttatod a tájon. A távolban, a város felől egy emberi alak kezd kirajzolódni előtted. Vajon ki ő, és hová tart? Egy kis félelem is átfut rajtad a másodperc tizedrésze alatt: Vajon nem akar-e ártani neked ez a valaki? Nem akar-e kirabolni, vagy csak úgy heccből jól helyben hagyni? De hamar megnyugtatod magad: Te csak nézője leszel a történteknek. Ha figyelsz, s szeretnéd, még a szereplője is lehetsz.
Az alak egyre csak közeledik feléd. Nem is feléd, a hidat vette célba. Nem törődik a széllel, s a hideggel, csak jön-jön, szedi a lábait, mintha menekülne valami elől. Egyre közelebb jön. Látod, hogy a kezében egy üveget tart. Biztos ezért nincs összehúzva kabátja, mert melegíti az ital. „Ennek sincs jobb dolga szenteste?”- gondolod magadban. Még közelebb jön. Nem néz ki alkoholistának, sőt, kifejezetten jól van öltözve. A hosszú fekete bőrkabát alatt, fehér garbó melegíti a nyakát. Észrevétlenül megy el melletted. Felmegy a hídra. Akaratlanul is követni kezded. Megáll a híd közepén, iszik, majd az üres üveget belehajítja a jeges folyóba. Percekig bámul utána kidülledt, karikás szemekkel. Elővesz egy cigarettát, megsodorja, megszagolja, szájába veszi, majd lassú, rutinos mozdulattal rágyújt. Mélyet szív bele a cigarettába, majd lassan fújja ki a füstöt. Látod, hogy mennyire jólesik most neki. Ahogy a cigaretta végére ér, a kis parázs megvilágítja az arcát. Látod, hogy folynak a könnyei. Nem sír, próbálja magát tartani, de a könnyei szakadatlanul folynak. Visszasétál a híd elejéhez. Követed. Mikor odaér, hirtelen megfordul. Mintha érezné. hogy nincs egyedül. Szemetek találkozik. Nézed a mélybarna, érzelmes könnyekkel teli szempárt. Közel hajol hozzád, egyre közelebb…Mintha csókolni akarna, de a szeme nyitva van, s a könnyek csak folynak belőle. „Gyere! Bújj belém! Nézd meg az életem!” Mondják ezek a szemek, te pedig elmerülsz ebben a szempárban. Hirtelen sötétség vesz körül. Kis fényt pillantasz meg, mely egyre nagyobb lesz. Látod a szobát, s egy 9 hónap körüli kisgyermeket látsz. Semmit nem ért még a Karácsonyból. Csak sodródik az eseményekkel. Bámulja a nagy fát, tetszenek neki a karácsonyfaizzók színei. Mosolyogva bámul ki ebbe az értelmetlen világba. Itthon van mindenki. Kicsit többet foglalkoznak vele a szülei, mint egy átlagos este, s színesebb is az egész, de mást nem érzékel a nagy ünnepből.
A helyszín ugyanaz, egy kétszobás panellakás, de látod, hogy a kis embergyerek cseperedik. Olyan 3 éves forma lehet. Nem nevet. A szemeit nézed. Kicsit mosolyog, kényszeredetten erre a világra, s az őt körülvevő emberekre, de nem foglalkozol vele. Csak a szemeit nézed. Ugyanazok szemek, mint amelyekben elmerültél, csak még tiszták. Nem tükröződik rajtuk semmi, csak a tiszta (érthetetlen) szomorúságot látod bennük. Ül a gyermek a karácsonyfa előtt, s egy fekete alapon színes pöttyökkel díszített ruhadarabot fog a kezében. Azt nézegeti ezekkel a szemekkel. Elmerülsz az egyik sötétkék pöttyön…
Ugyanazt a színt látod legközelebb, úgy öt év múlva. A kisgyerek sötétkék orkánkesztyűjében, nyitott tenyérrel az Ég felé meredve gyönyörködik a hóesésben. Buszmegállóban áll, az anyjával. Pont a városháza mellett. Nem törődik semmilyen külső körülménnyel. Csupán örül a hóesésnek. Ennyi, semmi több. Ajándékot hiába várna a fa alá, így az élet adta örömökben gyönyörködik. A szemét keresed, de nem találod, nagyon be van öltöztetve. Nem is figyel rád. Te is felnézel. Látod a háttérben a városházát, s a nagy pelyhekben szakadó hópelyheket. Kitartod a tenyered. Keresed ennek a kis embernek az örömét. Belebámulsz egy hópehelybe, s a kép elmosódik.
Homályos szobában találod magad. Egy tizenkét év körüli kisfiút látsz a földön ücsörögve. Éppen ír. Megnézed mit ír, de mintha látna téged, féltékenyen takarja. Rád néz. A szemeivel beszél hozzád: „Ne zavarj. Nem látod, épp verset próbálok írni. Nem olvashatod el” A szemeit nézed, majd tekinteted körbefuttatod a pici szobán. Egy heverőt, egy kisgyerekágyat, s egy szekrénysort találsz. Más nincs a szobában. Most érted meg, miért ír a földön ülve. Nincsen íróasztala sem. Kérdés hegyek fogalmazódnak benned, de mered megszólítani sem ezt a kis embert. Rád néz. Szemei még tiszták. Kíváncsiság ül bennük. Hatalmas kérdések merülnek fel ezekben a szemekben: Ki vagyok én? Honnan jöttem, s hová megyek? Mi dolgom van a Földön? Mi az élet értelme? Mi vár ránk a halál után, s az élet előtt? Te magad sem tudsz válaszolni egyikre sem. Majd megkérdezed, mintha ez lenne az utolsó esélyed, hogy beszélj vele. „Mit kaptál karácsonyra?”- kérded, s várod a választ. Dühös, ingerült szemekkel figyel rád, s a szemeivel válaszol:”Menj ki, nézd meg magad. Csak ruhákat kaptam. Mert nekem zokni is , meg pizsama is csak karácsonykor jár.” Úgy néz rád, mint ha te tehetnél róla pedig nem is. Szabadulnál innen legszívesebben, annyira zavarba hoz a helyzet. Elmerülsz a kis lámpa által adott félhomályban.
Ugyanott találod magad, csak két évvel később. Már van íróasztala, rajta egy kis ócska írólámpával. Megint ír. Tekintetetek összeér. Még mindig ugyanazok a szemek, kicsit több bölcsességgel. „Még mindig önmagam keresem.”- mondják ezek a szemek. „Senki nem felelt a kérdéseimre, de rengeteget olvasok, s olvastam. Hiszem, hogy az élet, csak egy állomás két megálló között, mint amikor mondjuk, vonaton utazol. De, hogy az értelme, s célja micsoda azt nem tudom. Azt is tudni vélem, hogy halál nincsen, csak örökös átváltozás. De most kérlek, menj el. Egyedül akarok lenni. Szeretnék meghalni, de mindezek ellenére nem merek. Ne aggódj –mondják a szemei- most csak írni szeretnék, annyira még nem meghalni.” Ritka pillanatok egyike: Mosolyogni látod a szomorú, mélybarna szemeket. Kíváncsi vagy, mi lesz a következő kép, amit látni fogsz. Az asztalon felejtett, kiborult tintába merülsz el…
Eltelt 3 év. Baráti társaságban, a családjától távol tölti a szent estét. Úgy érzi, életében először kap igaz szeretettel ajándékot. Nem nagy dolog, csak egy cd-t kapott,de a meghatódottságtól olyan sírógörcsöt kap, hogy nem tudják lenyugtatni. 17 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez az ember megtapasztalja, mi az a szeretet. Miután kicsit megnyugszik, a szemeit keresed. Már nem tiszták. A fehér szemgolyót beárnyékolja egy nagy sárgás barna folt… Szemei homályosak, a gyermeki tisztaság végképp eltűnni látszik szemeiben. „Mit nézel?” kérdi szemrehányóan, miközben egy nagy pohárból issza a kitöltött vörösboros kólát. „Ez lett belőlem, ha tetszik, ha nem. Igen, iszom, mert akkor elfelejtem az összes szart, az összes fájdalmat, melyet el kell viselnem. Ne kérdezd meg! Már nincsen családom. Eljöttem onnan is. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Csak az ital, s ez a pár barátom van csak. Akik körülvesznek. Nékik sincs családjuk. Egy csónakban evezünk.” Felháborít a dolog, s menekülnél ismét, de nem tudsz. „Tudod te, milyen érzés felnőni egy anya mellett, aki nem is az anyád? Mert, hogy a szomszéd kölkét jobban szereti, mint a sajátját?!. NEM! Akkor meg ne akarj itt nekem szent beszéded tartani, a családról, meg holmi szeretetről.” Ismét iszik. Nem tudsz menekülni. Látod, hogy fel akar állni, de nem megy neki. Újból és újból össze esik, annyira részeg. Úgy viszik ki a mosdóba, hogy meg tudjon szabadulni a sok italtól, melyet a gyomra nem bír megemészteni. Közben kiborul a pohár is, s te elmerülsz a feketés piros színben.
Ugyanilyen sötétségben találod magad. Sötét sínpár között járőrözik. Szent este van, s munkával ünnepli. Éppen cigarettázik. Látod, hogy a kezén aranygyűrű csillog. Megnősült már. 4 év telt el a legutóbbi emlékkép óta. Meg van a szeme! Már nem iszik. Kicsit tisztábbak is azok a szemek. De hiába nősült meg, a szomorúság még mindig ott van a szemében. Most veszed csak észre: Ez a szomorúság, teljesen végtelen. Nem tudni, honnan jön, s hová megy.
Észreveszi, hogy itt vagy.”Látod, barátom, csak utolért a végzet! Amit mindig is el akartam kerülni, hogy egy robotoló szolga legyek, hát puff, nem ide esik az ölembe?! Milyen komikus, tragikus. Legalábbis nekem. Én hülye! Álmokat kergettem, hogy milyen szép, és jó lesz, aztán hatalmasat koppantam. Pedig Isten látja a lelkemet, én véget akartam vetni ennek az egésznek! Miért nem tudtam, akkor megdögleni, mikor akartam, s volt rá bátorságom? Mindegy, most már ez van, ebből kell gazdálkodni. Még legalább jó, hogy dolgozom, s nem kell képmutatóskodnom, így szent este, meg karácsonykor.” Nagyon nem enged beleláttatni az életében. Elmondja amit akar, s nem vár reagálást. Hátat fordít, s szolgálati kabátjában, némán elballag. Szomorúan persze. Csak nézel utána némán, meg se bírsz szólalni…

Félhomályban ül a számítógép asztala előtt, mikor újra látod. Ontja magából a szomorú szerelmes verseket, saját maga sem tudja kinek. Öt év telt el azóta. Most nem dolgozik karácsonykor. A szokásos veszekedés meg volt már otthon, s dühösen mered a számítógép monitorjára. Nem tudja meghatni sem a karácsony, sem a gyermeke. Nem hibáztatod érte. Ő ilyen lett. Te meg olyan, amilyen. Csak írja a verseket, mintha az élete múlna rajta. Halálra készül. Visszatükröződnek szomorú szemei a monitorról. Látod bennük a sok nyomorúságot, ami történt vele, az elmúlt években: Nagy szerelem, család elhagyása, pszichiátria, életunás, keserűség és fájdalmak sorozata. Egy karácsonya volt, amikor mindent megengedhetett magának anyagilag, de még az is kifolyt a kezei közül. Jól nézd meg ezeket a szemeket:
Így néz ki egy született vesztes. A sok pénz is, ami megkönnyítette egy évig az életét, úgy folyt ki kezei közül, mint a víz. Semmi nem maradt utána. Egy teljesen összetört, magára maradt valakit találsz itt a szobában. Már észre sem vesz. Érzékeit elnyomta a világ, s azt sem hallja, amit mondasz neki. Pedig biztos tudnál mondani valamit, sőt akarsz is, meg is próbálod, de mint ha a falnak beszélnél. Hirtelen úgy érzed, még az is jól esne, ha olyan feldúltan mordulna rád, mint tizenegynéhány éve. De nem szól semmit. Meredten bámul előre, egyik cigarettát szívja a másik után. Ez az egy öröme maradt már. Az alkotás gyönyörűsége, s a cigaretta. Rángatod a fejét, el a monitor előtt, hogy lássad a szemeit. Feléd fordítod, s mikor mindezzel élőben szembesülsz, megrettensz. A szomorúság, s az életuntság szinte a tetőfokára hágott ebben a lélekben. Nem hall, s nem is lát már téged. Elmerülsz szemeiben.
Mikor magadhoz térsz, ott térdel előtted a fagyott hóban. Halálra készül, úgy érzi. Lehajolsz hozzá. Egymás előtt térdeltek. (Időközben a szél megállt, s a tájra nagy pelyhekben hullani kezdet a tiszta fehér hó)
Meredten bámulsz a könnyes szemekre: „Látod, mivé lettem? De semmi baj, ennek itt így most véget kell érnie!” Kérdezés nélkül beszél hozzád, be nem áll a szája. Érdeklődéssel hallgatod az elmúlt egy év szomorúan boldog tapasztalatait.
„Áltattam magam képzeld. Azt hittem véget értek a szenvedéseim! megtanultam boldognak lenni! Megtanultam végre szárnyallni, s megszerettem ezt az egész kurva életet! Tudod mi tette ezt velem? Igen, jól tudod, a SZERELEM! De ez nem akármilyen volt ám pajtás! Észt veszejtő! Áldozatokkal teli szerelem! Sok önismeret, s tanulás kellett hozzá, hogy így legyen, de elértem! De fogalmad sincs mi történt! Nem tudtam levetkőzni a szomorúságomat! Mindent levetkőztem! A gátlásaimat, mindent! Boldog szerelem ám a miénk! Persze, nem szokványos, de boldog! S ez a lényeg! De most baj van ám! Te! Nem is tudod, mekkora áldozatot hoztak értem! Értem, kis csóró depressziós hülye gyerekért! Ott lett hagyva az anyagi jólét, a mérhetetlen gazdagság! Ebben az őrült, elkurvult világban! Elvált. Én is.
Megtanultam felhőtlenül szeretni. Persze veszekedtünk is, ahogy tegnap is előfordult. De a tegnapi az más volt. Nagyon csúnyán veszekedtünk, és azt mondta, amit nem kellett volna.
Másodszor estem ugyanabba a csapdába, s most az érzelmeim miatt nem tudok kiszabadulni belőle. Azt mondta, hogy az öngyilkosság hülye, gyerekes dolog. Majd most megmutatom neki, mi is az a szerinte gyerekesség! Csalódtam benne. Nem, ne kérdezd min veszekedtünk. Nem akarom még az emlékével sem újra megalázni magamat.” Döbbenten nézed ezt a fiatal embert. Próbálnál segíteni neki, de tudod, hogy nem tudsz, s nem is lehet igazán. „Tudod, hogy mi fáj a legjobban? Nagyon jól tudja, hogy állok ezzel a karácsonyi ünnepekkel. Még csak fel sem hívott tegnap óta. Biztos nagyon jól érzi magát a gyerekei társaságában, s rám se gondol. Ez a legfájóbb az egészben. Az sem érdekli, hol vagyok, mit csinálok. Írtam neki levelet. Bedobtam a postaládájába idefele jövet. Holnap már elolvassa. Ez kissé megnyugtat. Legalábbis a tudata, hogy még utoljára, legalább ilyen formában beszélhetek vele. Azt hittem, lesz egy boldog karácsonyom. Most kérdezz bármit válaszolni fogok”- mondja.
-Nem félsz?
-Nem. –feleli. Ennek így kell lennie. Már így is túl sokáig időztem a Földön.
-És az álmiad?
-Mi van velük? Azok csak álmok, amikkel ringattam, s áltattam magam. Ebben a világban. soha nem lesz az olyan álmokból valóság.
-És a fiad? Nem gondolsz rá, hogy vajon mi lesz majd vele? Hogyan fog felnőni?!
– Írtam neki is. Ha nagy lesz, majd elolvassa, s meg fog érteni. Addíg meg ki kell bírni valahogy. Az én apámat se foglalkoztatta, hogyan élek.
-De ez nem jelenti azt, hogy neked is olyannak kell lenned!
-Nem, pontosan. De tudom, hogy ki lehet bírni, s túl lehet élni.
-Hányszor hívtad a szerlmed?
-Tegnap sokszor. A sokadik után kikapcsolta a telefont, azóta ki van kapcsolva.
Ekkor elővesz a zsebéből még egy cigarettát, s ismét rágyújt. Nézed a szemét, vajon hová került belőle az élni akarás?
-Mit keresel a szemeimben?-kérdi. Azt ami soha nem volt benne?
Lassan feláll a szakadó hóban.
-Tudod mit mondott legutóbb? Ilyen az élet! Hát akkor, ha az élet ilyen, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle többet.
Vonatfüttyöt hallasz a távolból. Ezzel egy időben feláll a földről. A havat sem porolja le magáról.
Feláll, s elindul a híd irányában. Messziről már látni lehet a mozdony fényeit. Innentől kezdve nem tehetsz semmit. Minden olyan, mintha egy filmet néznél, s ráadásul lassítva. Lassított felvételként látsz mindent, ami eztán történik. (egy papírdarabot nyújt feléd, melyet nem tudsz elvenni tőle)
A mozdony hangosan tülköl, arca fürdik a mozdony fényében. És mosolyogni látod. Belenevet a halál arcába, pillanatokkal a végzete előtt. A mozdony fényével megvilágított arcával rád néz. Utoljára látod a mélybarna, érzelmekkel teli szemeket. Arcán a hála jelei tükröződnek, hogy mégsem volt teljesen egyedül. A végzete egyenletes, ütemes zakatolással közeledik, arca már annyira fényben úszik, hogy nem látod már tisztán. Pont szembe néz a fényekkel. Lenéző, kacér mosoly ül az arcán… szédülten elindul szemben a mozdonnyal…
Próbálod ellökni onnan, de nem tudod. Most érted meg, hogy te csak szereplője vagy a történetnek, de az ő életének nem. Ahhoz semmi közöd, és se jól, se rosszul nem tudod azt befolyásolni. Karjait széttárja, megperdül a sínek között, úszva a fényességben, hogy pár pillanat múlva az igaz szeretet Fényében tündököljön. (ne feledd: mint egy lassított film, olyan az egész eseménysor) Utoljára látod. Boldogan, kitárt karokkal, nevetve forog a sínek között, miközben szemeiből folynak a könnyek, mint egy végtelen apadatlan folyó…
A szerelvény, ahogy a hídra ér, akkora zajt csap, hogy megijedsz, s a félelemtől összerándul a gyomrod. A következő pillanatra már megszokottá válik a robaj, s a szerelvény nagy lassan megáll.
Kiugranak a mozdonyból a vezetők, nézik, maradt-e az életnek valami nyoma.
-Szép kis karácsonya lett a marhájának- mondja az egyikük.
A választ már nem hallod, mert halkul minden, egyedül, egymagad maradtál.
Az érzéseiddel, s a gondolataiddal.
Egyedül. Ahogy megszületsz, s meghalsz…

EPILÓGUS

Azt mondják, ha két ember igazán, a lelkük mélyén szeretik a másikat, akkor ha valami baj történik a másikkal, azonnal megérzik.
Az a gyönyörű nő (akit ez az ember szeretett) is megérezhetett valamit. Halotta a szerelvény monoton hangját, hisz a lakása csendes környéken van, a híd pedig olyan hangos, hogy ha csend van, akkor az egész városban lehet hallani.
S miközben gyermekeinek tálalta a karácsonyi vacsorát, gyomra görcsbe rándult, szíve összeszorult. Kiejtette kezéből a merőkanalat, otthagyott mindent a konyhában ahogy van, s rohant fel a szobájába, hogy telefonáljon a szerelmének. Szerelmes szívvel, türelmetlenül tárcsázta a számot, de vonal túlsó végén, csak az állandó, hideg sípoló hangot lehetett hallani.

Felemeled a hóból a kis összegyűrt papírdarabot, s elolvasod ami rá van írva:

„Utolsó vasárnap kedvesem gyere el
Pap is lesz koporsó, ravatal gyászlepel.
Akkor is virág vár, virág és koporsó
Virágos fák alatt utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak
Szomorú vasárnap”

Köszönöm Jávor Lászlónak, hogy megfogalmazta helyettem azt, amit én nem tudtam.