Örvénylik a végtelen torkolat, zubog
a folyó, a sötét tenger a sziklát ostromolja,
a bensőmben kavarog a vér,
ereim falát üti,
dobol bennem a szó.
Kattog az óra,
térni nélküled újra nyugovóra,
csak lehunyt pillám mögött
lellek fel újra,
rám omlik a nappal,
de zárt a szem,
mert e tekintet mögött
veled létezem.
Mondd el nekem, milyen érzés?
Ha leheletem érinti bőröd
vékony fonalát,
mondd milyen érzés ujjaimnak
a hajszálaid között bújni át?
S mond, az ajkaknak milyen érzés
a találkozás?
Dobol bennem a szó,
ereim falát kongatja a vér,
neved dübörgi minden sejtem,
szavaidra vöröslik fel a homlok,
reszket a kéz,
ahogy a bensőmben tomboló tenger
a sziklát ostromolja,
a folyó zubog, kavarog és dalolja,
hogy zárt még a tekintet,
de kinyílni vágy,
és nélküled üres, üres, üres az ágy.
3 hozzászólás
Ez az érzés, milyen ismerős … Nagyon szép vers, Miléna, gratulálok: Colhicum
Drága Zsu!
Ez a versed is egy remekmű! Gratulálok! Nagyon átérezhető, nagyon szép…. Az utolsó versszak tetszik a legjobban "ahogy a bensőmben tomboló tenger…. dalolja, hogy zárt még a tekintet, de kinyílni vágy.."
Neked igazán nem kell buzdítás, de azért hadd mondjam, hogy csak így tovább! (és utólag is BUÉK!!!!)
Micsoda sodrása van….és milyen szép!!!!
Gratulálok