Félreértés

Már megint kezdi! – gondolom dühösen, miközben a telefonom próbálom minél mélyebbre süllyeszteni a táskámban. A buszon ülők fura pillantást vetettek rám ismét. Még csak 10 perce indultunk el, ám egész úton csörgött a telefonom, melyet nem és nem voltam hajlandó felvenni.

Pár másodpercre csend lett, aztán máris újból rákezdett. Egyre kevesebben foglalkoznak velem már. Néhányan még csóválják a fejüket, de talán az út végére még közömbössé is válik számukra az állandó zene – latolgatom keserűen.

– Vegye már fel az istenit! – szól rám a mellettem ülő középkorú férfi, aki csak most szállt fel, és jóhiszeműen leült mellém. Úgy 40 körülinek tippelném. Szerintem most végzett a munkahelyén, és semmi másra nem vágyik, csak nyugalomra és csendre. És mellém telepedett le, pechére!

– Vegye fel maga, ha zavarja! – morgom oda mérgesen, de azért lenémítom. Hogy ez eddig nem is jutott eszembe?! Elvégre fel vagyok zaklatva a történtek miatt.

Kétévnyi se veled- se nélküled kapcsolat után ismét szakítani akarok. Nem ez az első alkalom, hogy úgy döntök, most aztán végleg kiszállok ebből a kapcsolatból. Hogy miért is, arra most igen csak jó okom van. A pasim, vagyis már hívhatjuk exemnek, még mindig hívogat. Folyamatosan remeg a táskám, mintha az éjszakai kis játékszerem egyike felejtődött volna benne és véletlenségből bekapcsolódott.

– Sebaj, ennél rosszabb talán nem történik ma! – gondolom optimistán.

Megszemlélem tükörképem a busz ablakán. Megnézem nagy, kék szemeim, fitos kis orrom és vékony szám. Látószervem még enyhén vörös és duzzadt a sírástól. Majd lejjebb haladok és megtekintem vékony hattyúnyakam, és derékig érő barna hajam, melyet hogy ne zavarjon, copfba kötöttem. Tovább nem jutok, mert vékony fémben végződik az üveg.

Miközben a képmásom bámulom, próbálok visszaemlékezni, hogy is kerültem ilyen helyzetbe. Talán minden fél éve kezdődhetett, azon az estén, mikor Patrick letérdelt elém és megkérte a kezem. Én pedig egyszerűen kikosaraztam, mondván, még át kell gondolnom a dolgot. Azóta folyton ez a téma.

Én próbáltam megmagyarázni neki, hogy még nem érkezett el az idő, nem érzem magam még készen egy házasságra, hasztalan. Csak egyre inkább elszaporodtak, majd eldurvultak a veszekedéseink.

De hogy is érthetné meg, hogy mit érzek! Szegény, munkásemberek lányaként élem unalmas napjaim. Szüleim reggeltől estig dolgoznak, és mire késő este hazaérnek, csak két, testileg-lelkileg összetört embert láttok. Persze, az ő családjukban ez másként van. Hisz a szülei és ő is viszonylag jól keresnek! Hogy érthetné meg, milyen helyzetben vagyok, amikor a tandíjam is alig bírom félévről-félévre kifizetni! Ez a házasság pedig! Erre tényleg nem vagyok kész! Még egy félévem van vissza az egyetemből és az államvizsgán is át kell mennem. Aztán munkát kell találnom. Addig nem tudok igent mondani, amíg be nem bizonyítom, meg tudom állni a saját lábamon. Segítség nélkül is! De hát diploma ide vagy oda, ő ezt nem érti meg! Szerinte felesleges várnunk, hisz el tud majd tartani, akkor is, ha nem kapok rögtön munkát. Legutolsó veszekedésünkkor pedig a fejemhez vágta, hogy ha nem mondok igent, akkor majd elvesz mást. Én pedig csípőből válaszoltam, hogy azt tehet, amit akar. Nem a tulajdonom. Ennek már 3 napja. Azóta nem keresett, nem írt. Volt időm gondolkodni, és végül is arra jutottam, hogy a mai helyzetben sose lehet tudni, mit hozz a holnap, és igent mondok. Szeretem őt és érzem, hogy ő is szeret. Tudom, hogy mindenben támogat, hisz ha ő nem tartotta volna bennem a lelket, és nem segített volna egy-két nehezebb vizsgára felkészülni, már rég otthagytam volna az egyetemet. Szüleimnek is boldogan újságoltam el, hogy végre döntöttem. Ujjongva fogadták elhatározásomat. Boldogan indultam a munkahelye elé, nyakamban a vékony kis arany lánccal, melyen egy szív alakú medál lógott, akár csak az eljegyzési gyűrűn. Nekem adta a láncot, mondván, nézegessem, hátha így könnyebben döntök. És ha igent mondok, elég, ha felveszem, ő már tudni fogja. Közvetlenül a kijárat előtt álltam meg, hogy könnyebben észrevegyem Őt a kiáramló tömegben. Hogy aztán mi történt, arra pontosan nem emlékszem. Egyszer csak ott termet előttem egy fekete hajú szépség kezeit szorongatva. Szó nélkül futni kezdtem. Hallottam, hogy a nevemet kiálltja, de nem tudtam volna visszamenni hozzá és a szemébe nézni. Szerencsém volt, mert pont jött egy busz és gyorsan felugrottam rá. A következő megállónál leszálltam és elsétáltam a végállomásig. Telefonom már séta közben is csörgött, de nem volt lelki erőm felvenni. Jót tett a séta, kicsit le tudtam nyugodni. De tudtam, hogy ha hazaérek, már nem tudom visszatartani a könnyeim. Csak most jöttem rá, mekkora hibát követem el, amikor kikosaraztam őt. Hisz nem csak megaláztak, de azt hiszem, életem szerelmét is végleg elvesztettem, a boldogságommal együtt.

Végre leszállhatok a buszról. Sejtem, hogy nem csak én, de a többi utas is fellélegzett, mikor kiléptem a hűvös estébe.

Telefonom változatlanul, szabályos időközönként vibrál a táskámban. Szívem szerint még sétálnék egyet, hogy legyen elég erőm a szüleim elé állni, de ezen a környéken! Hát… Nem a legjobb ötlet.

Végig nézek a lerobbant lakóházakon. Fura látványt nyújt a tíz emeletes házak között meglapuló családi házak együttese. Valaha ez egy kis falu volt a közeli város peremén. Amikor a tehetősebb népség elkezdett kiköltözni, nyugalomra vágyva, Nyomorfalva kinézette jelentősen megváltozott. Pár év alatt teljesen beleolvadt az Ígéretek városába, csak a távolság maradt meg. Amolyan külváros lett a kicsiny faluból.

Halkan becsukom magam mögött az ajtót. Szüleim a nappaliban ülnek, és épp tévét néznek. Hallgatom halk suttogásukat, majd próbálok észrevétlenül felsurranni az emeletre, a szobámba. Most úgy se lenne kedvem, se lelkierőm magyarázkodni, de főleg ahhoz nem, hogy a sajnálkozásukat hallgassam. Ám ekkor meghallom az ő hangját és egy még egy másik, ismeretlen női hangot. Épp a szüleimnek mesélik, hogy félreértés történt. A hölgy itt mellette a testvére, akivel eddig nem beszéltek egy félreértés miatt, és ezért nem is mesélt még róla. Szegény kiskorában elvesztette a látását, és emiatt egyedül nem tud közlekedni. Ma pedig ráért, és elvitte sétálni. Csak egy percre ugrottak be az irodába, mert ott felejtette az egyetlen fényképet, amit adtam neki magamról. Most pedig szörnyen aggódnak, hogy a tévedés miatt valami butaságot csinálok.

Boldogan nyitottam be a szobába. A bent lévők nagyon megörültek nekem, felváltva öleltek magukhoz. A végén jött oda Patrick. Szemei vörösek voltak, de férfiasan próbálta leplezni.

– Annyira féltettelek! – súgta a fülembe. – Ne haragudj rám, amiért nem szóltam, de nem akartam, hogy ez befolyásolja a döntésed.

– Nem haragszom! De kárpótlásul el kell vegyél az egyetem befejezése után feleségül.

Hosszú, forró csókba forrtak össze az ajkaink. Akkor úgy éreztem, én vagyok a világon a legboldogabb mennyasszony.