Boldogság? Soha!

Felnyitotta a szemeit, de azonnal be is hunyta őket. Az éles fényt, ami a feje felett zümmögő neonlámpából jött még nem tudta elviselni. Az álom és az ébredés határán volt, amikor az álomvilág véget ér, hogy átadja magát a valóságnak. De ennek a cserének nem mindig örülnek az emberek, vannak, akik szívesebben maradnának az álmaik világába, ahol valahogy mindig egyszerűbb, és könnyebb. Ahol az ember boldog lehet.
Erőt vett magán és ismét felnyitotta szemeit, hunyorogva, ugyan de már dacolt a vakító fénnyel. Az első érzése az volt, hogy pokolian szomjas. A keze már mozdult is az ágya mellett lévő éjjeliszekrény felé ahol egy pohár tea várta. A mozdulata azonban megtört, a tudatába férkőzött a második gondolata, jobban mondva a megérzése. A megérzése, hogy nincs egyedül. Tisztán emlékezett, hogy mielőtt elaltatták csak maga volt a szobában, nem volt másik beteg.
Riadtan fordult volna meg az ágyában, hogy körbenézzen, de ez a mozdulata is megtört. A frissen szerzett sebhelynél éles nyilallást érzett. Kiverte a veríték, összeszorított fogakkal, hulló falevélként zuhant vissza az ágyába.
– Istenem, jól vagy? – hallotta maga mellől egy lágy hangot.
Nagy erőfeszítések árán, de óvatosan a hang felé fordította a fejét. Egy csapásra elfeledkezett minden bajáról, az éles fájdalomról, a szomjúságról. Ő állt mellette, aggódó tekintettel. Szép szőke haja, zöld szemei csak úgy ragyogta a lámpa erős fényében. Órákig tudta volna így csodálni.
– Hát te? – kérdezte gyermeki örömmel az arcán. – Hogy kerülsz ide?
A lány csak egy apró mosolytöredékkel jutalmazta, majd a pohár után nyúlt és a fiú kezébe adta.
– Igyál!
A fiú ivott, közben az agyában szinte fénysebességgel száguldoztak a gondolatok. Hogy kerül ő ide? És egyáltalán miért jött ide? Mondtam ugyan neki, hogy megműtenek, de akkor is. Lehet, hogy… de az érzelmek, amit a lány arcán látott megállították a töprengésben. A lány arca mosolygott, ugyan de a szemei könnyesé váltak. Az arcára kiült a fáradtság és gyötrődés.
– Történt valami még én itt voltam?
– Még nem, csak fog!
– Nem értem! – mondta és próbált felülni az ágyon. A lány segítségével sikerült is neki. – Mesélj!
– Elhatározásra jutottam a barátommal kapcsolatban! – A fiú arca komoly maradt, de a lelke mélyén öröm fogta el: Hát vége a szerelmüknek! Majd azonnal valamiféle lelkifurdalás fogta el, ő itt szenved, te pedig örülsz neki? És az én szenvedésem, az semmi? Az nem érdekes? – Tudod sok problémám volt vele, és a szüleimmel is. Sokat töprengtem rajta és …
A fiú pulzusa felgyorsult, már alig várta, hogy kimondja azt a hőn áhított szót.
A lány elhallgatott, mintha mérlegelt volna, vajon elmondhatja e a fiúnak mi bántja. – Arra jutottunk, hogy elköltözünk!
– Mi…? – suttogta a fiú.
– Elköltözünk, a barátommal együtt elutazunk!
Számtalan kérdése lett volna, hogy miért, mikor. Legszívesebben kiáltozott volna. A lány szemébe vágta volna, hogy nem teheti ezt vele.
– Figyelj, sokat gondolkodtam, hogy hogyan mondhatnám, el neked. Először arra gondoltam, el sem mondom, majd, hogy megírom vagy megüzenem valakivel, de az nem lenne tisztességes veled szemben, tudom hogy érzel velem kapcsolatban! Tudom, hogy szerelmes vagy!
– Honnan?
– Az nem számit. Csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam, és hogy bocsánatot kérjek tőled. Sajnálom, valamikor én is éreztem valamit… irántad, de az elmúlt. – a lány felállt. – Jó barátom voltál…
– Barát! – kiáltott kétségbeesve a fiú és felült az ágyban. – Barát! Gyűlölöm ezt a szót és most már téged is! Téged is mert kimondta ezt a szót! Tudod hány átvirrasztott éjszakám volt miattad, hányszor próbáltam elmondani, hogy mit érzek? De te állandóan csak magaddal voltál elfoglalva, meg persze az újabbnál újabb barátaiddal. Aztán ha vége lett a nagy szerelemnek én csak hallgattam a siránkozásodat, hogy nekem nem kell, több féri. Másnap pedig már ismét azzal jöttél, hogy szerelmes vagy! Azt hiszed ez olyan kellemes érzés? És a tehetetlenség? Épp így ahogy most! Szeretnélek megölelni, csókolni de még arra sem vagyok képes, hogy magam felüljek ebben a rohadt ágyban!
– Sajnálom, én nem tehetek…
– Miért én talán tehetek róla? Hányszor próbáltalak már feledni! Hányszor fogattam meg magamnak, hogy nem szólok többet hozzád, hányszor! – kifulladva dőlt vissza a párnájára. Pár pillanat és a hangja már csendes volt, csendes, de a lány számára ismeretlen, és félelmetesen nyugodt. – Jobb lesz, ha most elmész!
– De…
– Kérlek, menj el!
A lány felvette a táskáját és az ajtó felé indult. Pár lépés után visszafordult a fiúhoz.
– Légy boldog!
A fiú elmosolyodott. – Soha!