Álmok vad vizein fut vélünk a sors, de hideg már,
víz mint egy extrém-Sors, visszatekint, idenéz.
Ám talán én vagyok az aki épp a vonatból nézi a tájat,
Elmúlik táj és sors, csendes a hajnali lég.
Vágtat az élet és látom az arcod a tájban,
vágyom a vad evezést, mélységet mint belenéz
bátor és elmúló élet, s tán ideér az a kéz.
Kezedről idő-mértéktelenül
By András
7 hozzászólás
Jó a ritmusa, nekem tetszett.
Elgondolkodtattál András! Érdekes, szép ez a vers!
Köszönöm.
szhemi, Falevél, köszönöm, hogy olvastátok….
Nagyon jó a ritmusa, öröm volt olvasnom, s a kép is szép, mit megmutatsz, gratulálok András!:))
Köszönöm kedves sleepwell:)
Ugye disztichon? 🙂 Visszatérés az ős-tojáshoz. Nagyon tetszett!
Köszi, Davey:)