A fához kötöztük a sírást.
Már a fa sír, csak nem halljuk.
A szomorúfűz könnye barna
Ragacsban a fűre hull.
A földbe temettük az igazságot,
Hogy csak a halottak, a férgek
És a vakondok lássák.
Mi, élő emberek soha.
Aranyba tettük a boldogságot,
Ezért akarhatjuk annyira.
Miénk a bolondok aranya.
A szemünkbe tettük a szerelmet,
Hogy mi meg ne lássuk. Csak ők.
És csak sírnak, könnyük barna;
Ragacsba, a földre hull.
3 hozzászólás
A vers és a gondolat és annak megvalósítása is gyönyörű.
Annyit rónék fel “hibának” , hogy nekem nagyon elüt a ‘ragacs’ szó…. nekem túlon túl idegen! (de ez az én szerény véleményem)
természetesen gratulálok hozzá!
Üdvözöllek!
Ez csodaszép4
Nahgyon eltelálta a képi megjelenítést és a hangulatot a mondani valóhoz.
Én értem a ragacs jelentőségét, mert az szinbolizálja a a legerősebben a födhök ragadt helyzetet!
gratulálok
Szuper, a cím is nagyon megfogott, utána pedig az egész tartalom!
Nagyon jó a megvalósítás, ahogy formába öntötted az igaz gondolatokat, sőt még fokozni is tudtad! Bár ellenkezni lehetne a mondandójával, de sajnos az utolsó sorig igaz….
Gratulálok!
H.