Emlékeim a nehéz évekről

5.rész
A Nyugatról származott kultúra káros és rothadó volt, csupán a kommunista hazug propaganda képviselt értéket és csak ez működhetett. Utópista badarságokat ígérgettek, bőséget, boldogságot, „mindenkinek szükségletei szerint” a földi javakból, a kommunista paradicsom földi megvalósítását. Annak ellenére, hogy a szegénység, évről-évre nőtt, az üzletek mind üresebbek lettek, a kenyér mind kevesebb. A jegyrendszert képtelenek voltak megszüntetni, a gyárakban használt kegyetlen normarendszer ellenére, az közfogyasztási cikkek krónikus hiánya a fanarióta időket idézték. A közszükségleti cikkeket gyártó üzemek helyett az ország össszes nyersanyag forrásait kimerítő nehéziprt erőltették. Az élelmiszerek hiányát állandó „racionálizálással” próbálták egyensúlyba tartani. Az üzletek előtti sorok a szocialista jólét és gazdálkodás legjellemző képei voltak. A vezetők személyi kultusza az egig emelkedett, hogy mentesítsék a vezetőket az országban dúló szegénység, nélkülőzés, és az áruhiány felelősége elól. A féktelen tapsolás, a gazdasági eredmények szemérmetlen meghamisítása ellenére a termelés csökkent, a vezetők minden erőlködése ellenére nem sikerült bebizonyítani a szocialista mezőgazdaság „felsőbbrendűségét”, sem az erőltetett iparosítás boldogító szerepét. Ennek ellenére mind kevesebb lett az élelmiszert, a villanyt, a benzint spórlás ürügyén kvótára adták a TV programot kétórára csökkenteték, amikor, az „aranykorszak” megalkotóinak a külföldi látogatásait nagy pompával mutogatták. A külföldi kölcsönöket elherdálták minden gazdasági szükségletnek ellentmondó faraónikus építkezésekre, a munkamorál elérte a lehető legalacsonyabb szintet, a termelt javakat gyenge minősége eladhatatlanná tette, a munkások a raktáraknak termeltek, amig még termeltek. Az exportot hiába erőltették, mert nem hozott hasznot, a gyenge minőségű román termékek csak nehezen és veszteséggel voltak eladhatók, a drága pénzen importált modern nyugati technológia, az alacsony munkamorál, a hozzánemértés, a rossz karbantartás, az alkatrész hiány miatt hamarosan ócskavassá vált. A nagyipar által elpocsékolt villamos és más energiát az egyszerű kisfogyasztón akarták megspórolni. Naponta többször hosszas áramszüneteket tartottak. Éjjel egyáltalán nem adtak villanyt. Előkerültek a gyertyák, a petroleumos lámpák, Iljics lámpái temetői sötétbe burkolták a városokat. Még a napfényénél igyekeztünk vacsorázni, hogy az esti pislogó gyertyánál legalább imádságot mondhassunk a szocialista „aranykor„ mielőbbi megszűnéséért. A téeszeket megalakították, de állandó munkaerő hiányban szenvedtek, mert alig fizettek valamit az elvégzett munkáért. A parasztok a városon kerestek maguknak munkahelyet, ahol a gyökereiktől elszakadt ingázó városi proletárokká váltak. A legnagyobb nehézségek az őszi betakarítás idején jelentkeztek. A krumpliszedés, a kukorica, répa betakarítása munkaigényes tevékenység volt. Ilyenkor a földekre kirendelték a városi munkásságot, tisztviselőket, de leginkább a diákságot. A diákok minden összel az időjárástól függetlenül 6-8 hetet sokszor fagyasztó hidegben, esőben, éhesen ,embertelen körülmények között dolgoztak minden szünetnap nélkül, a pártaktivistáktól, rendörségtől és a tanároktól hajkurászva. Az őszi kampány befejezésére a tanulók kétharmada a betegségek miatt kidőlt a munkából. A szülők pénzén gyermekeik a tanulás helyett a pártbizottság, a kollektívek rabszolgáivá váltak. Az elmaradt tanítási órákat a tanárok hiába igyekeztek bepótolni, azok minden évben csak a hazug statrisztikák oldalain lettek megvalósítva. Sajnos egyes iskola igazgatók egymással versenyeztek a tanulók kizsákmányolásában, kényszermunkásokká sülyesztésében. Nem számított sem a a tanulók egészsége, sem a tanórák lemaradása, reggel hét órakor az iskola igazgatója kidobott az iskola udvaráról és este hét óra előtt az időjárástól függetlenül nem volt szabad visszatérni a földekről. Ilyen iramban és körülmények között még a rabokat sem dolgoztatták napi 12 órán át. A magyarság elleni etnikai merénylet alattomos módszerekkel virágkorát élte. A magyar tannyelvű iskolák fokozatos felszámolása gyors lépésekkel folytatódott. A tesvériség, a barátság szellemének megerősítése, a „szeparatizmus” megszüntetésének jelszavával először csak román osztályokat hoztak létre a magyar tannyelvű líceumokban, majd 2-3 év alatt teljesen felszámolták a magyar tannyelvű osztályokat. Több évtizedes teljes elhanyagolás után a magyar többséggel rendelkező megyéket fejleszteni kezdték. Gyárakat építettek, kisajátították és lebontották a magyar lakósság szép magánházait és helyettük szörnyüséges tömbházakat építettek. Ezt csak azért tették, hogy az etnikai viszonyok megváltoztatása érdekében moldovai románokat telepítsenek a közel színtiszta magyar lakósságú városokba. Ezeket a telepeseket munkahellyel, lakással, és jelentős vissza nemtérítendő hitellel jutalmazták a közös költségvetésből. Ilyen morális, politikai, etnikai és ideólogiai körülmények közepette természetes, hogy bizonytalanság és félelem váltotta fel a természetes emberi kapcsolatokat. Egy politikai viccért éveket sóztak a humorista nyakába. Működött a besugó hálózat, a megvásárolt vagy megfélemlített poroszlók az ablakod alá jártak, hogy hallgassák beszéded beárulás végett. Ez úgy is maradt egészen 1989-ig, amikor egy kis fény kezdett beszivárogni a kommunista párt és az elnyomó szervek által tönkretett ország homályos ablakán. Az úgynevezett román forradalom, amely valóban a kommunista nomenklatura államcsinye volt egyáltalán nem váltotta be a hozzáfüzött reményeket. A volt vezető elvtársakból urak lettek, de természetüket nem változtatták meg. A nemzeti vagyont hatalmas csuszópénzekért kiárusították, vagy maguk vásárolták meg semmiért, jobban mondva ellopták. Újból reménytelenség, szegénység, kilátástalanság szorongatja az országot. A kormányok változnak, a választási ígéretek elfelejtődnek, a nyomorúság, a gazdagok és szegények közötti aránytalanságok nőnek. A munkaképes lakósság külföldre vándorol,