Szívhúrok feszülnek
míg a dalokat hallgatom.
Ringó vállamon
szédül az idő
és kábán hullik alá
az átizzadt pillanat.
Narancsízű köd
hagy apró cseppeket
barázdált homlokomon
és miközben letörlöm,
nyomorult emberi életem
újra végig gondolom.
Visító fények szövik
feszes acélszálaikat
aszott agyam köré.
Fényképekre száradt
boldog pillanatok rajzolnak
glóriát fejem fölé.
Koromszemcsék tapadnak
fénylő reggeleim falára,
míg könyvlapokra dermed
a szennyes történelem
és megszépült múlttá válik
az egész eddigi életem.
Már csak ölembe rekedt
vágyott örömöm lehet
álmaim meghitt társa.
Mosolyom arcomra tapadt,
mint az égi boldogság
fakó földi mása.
A lét végtelen
Möbius-szalagján,
mint eszement mókus
önmagam kergetem,
míg köröttem szimfóniát
zeng az angyali kórus.
3 hozzászólás
szép! egy élet pár versszakban, komoly nyomokat hagysz magad után…nagyon jó vers, gratulálok:)
Szép napokat kívánok!
Szervusz Sleepwell!
Ezek a versek meg akartak, meg akarnak születni, nem tehetem, nem tehetek mást megtanultam engedni, hogy kiáramoljanak. Egyik ilyen, a másik olyan, de mindegyik az enyém… és öröm, ha másnak is tetszik, másra is hat, más is megérti…
Köszönöm!
Szeretettel: koma
Honlapom: http://www.verselo.gportal.hu
Szia koma! 🙂
Véletlenül találtam ezt a verset, s nem ez volt az első itt. Nagyon jól írsz, bár úgy látom, egy ideje nem léptél be, talán nem is olvasod ezeket a szavakat.
Hozzászólásommal szeretném felhívni alkotótársaim figyelmét, hogy ezen az oldalon csuda dolgokat találhatnak.
Megérintett a vers képeivel, hangjaival, mélységével, tartalmi és formai összhangjával.
Itt is tanulhatok. 🙂
Szeretettel: Kankalin