Vér és remény

Éjfélt ütött a toronyóra Roel városában. A kongás után az utcákra újra néma csönd ereszkedett. Minden polgár békésen pihent otthonában. Gond nem terhelte szívüket. A napi munka után elégedetten tértek nyugovóra.
A felhők mögül előbújt a hold. Sejtelmes fénye halványan megvilágította a városkát. Néptelen világ tárult a szem elé. A macskaköves utak oldalán egyszerű házak álltak, melyeket lakóik a két kezük munkájával építették fel, még Roel alapítása idején. Az akkori helytartó parancsba adta, hogy minden épület egyforma legyen. Így a lakók egyenrangúaknak érezhették magukat. Szabadságban és békében éltek az emberek.
Ám egy évvel ezelőtt új helytartó került Roel élére. Senki sem tudta, hogy ki ő. Felsőbb körök emelték ebbe a pozícióba, nem fűzték rokoni szálak az elődjéhez. Megérkezésével sötét korszak köszöntött be a városban. Az emberek megismerték a gonoszt, akit Dagmornak hívtak, s e névtől mindenki rettegett. Seregeivel bevonult Roelbe, s azonnal hozzáfogott rendszere kiépítéséhez. A várost vastag fallal vetette körbe, elzárva ezzel a lakókat a külvilágtól. A közös élelmiszer- és vízkészletet az ellenőrzése alá vonta, mindenhez az ő engedélyére volt szükség. Katonái szabadon garázdálkodhattak az utcákon, senki sem állította meg őket. Az ellenálló férfiakat lemészárolták, vagy börtönbe vetették. Csak úgy maradhattak életben a polgárok, ha engedelmeskedtek Dagmornak.
A helytartó meglehetősen rosszul érezte magát az egyforma házak között, szüksége volt egy saját rezidenciára. Választása arra a helyre esett, ahová Roel összes utcája vezetett: a főtérre. Egy üres területre, melynek közepén csupán egy szökőkút állt magányosan. Márványból készült, csodaszép alkotás volt, mely a város védőszentjét, Anarilt, a fekete hölgyet ábrázolta pompás csataménjén, kivont karddal. Dagmornak megtetszett a szökőkút, így nem tett vele semmit. De a főtéren álló házak közül hármat leromboltatott, s helyükre a saját palotáját építtette fel. Falait feketére mázoltatta, s a ház kapuja mellé két denevérszobrot rakatott, melyek összecsukott szárnyakkal ültek kőoszlopaikon. Árgus szemekkel méregették a mellettük elhaladókat. A vasajtón ember nem juthatott át: három rátermett őr állta el a bejáratot, akik nem ismertek kegyelmet.
A lakók messziről elkerülték ezt a házat. De a szökőkútnál meg-megtorpantak, s Anarilhoz könyörögtek. Esténként szomorúan és kétségbeesetten feküdtek ágyukba. Kérdéseken gondolkoztak. Hol van a szabadság, mely annyi éven keresztül az övüké volt? Hol a nyugalom, mely eddig életüket övezte? Ki ez a szörny, aki így tönkreteszi őket? Miért történik mindez? Feleletet nem kaptak senkitől. Így hát ilyen gondolatokkal nyomta el őket az álom.
Reggel a főtér felé indultak, ahol a reggeli élelmiszeradagok kiosztása zajlott. Dagmor e tekintetben igencsak bőkezű volt. Egyenlően részesedett mindenki a közös készletből. A lakók kenyeret, szalonnát és sajtot kaptak, emellé pedig egy nagy adag kávét, hogy könnyebben induljon a nap. Az édesítőszert maguk a katonák öntötték bele a poharakba. A polgárok először a kávét itták meg. Különösen a hozzáadott készítmény kellemes ízét élvezték.
Az emberek az evés-ivás után nekiláttak a szokásos teendőiknek. A helytartó mindenkinek kiosztotta a feladatát. Voltak, akik házépítésben vettek részt, mások katonai felügyelet mellett a város határában a földet művelték, gondozták a szőlőt vagy a gyümölcsöskertet. Néhányan Dagmor lakhelyénél dolgoztak: takarítottak vagy megcsinálták a javítanivalókat. A nők a gyerekekre vigyáztak, vagy mostak, illetve a közös ebéd készítésén fáradoztak.
Délben megszólalt a toronyóra. A polgárok visszaszállingóztak házaikba, majd a főtéren gyülekeztek. Az osztás hasonlóan zajlott, mint reggel. A lakók most főtt ételt kaptak, mellé pedig bort, melyet a katonák ismét a különleges szerrel ízesítettek.
Délután ismét munka várta a férfiakat. Dagmor nem ismerte a pihenő fogalmát. Az embereknek szinte végkimerülésig robotolniuk kellett. A nap végén mindenki fáradtan, a végletekig elcsigázottan tért vissza lakóhelyére. Elgyengült végtagjaik, le-lecsukodó szemeik ágyba csábították őket, de üres gyomorral nem akartak lefeküdni. Még hátravolt a vacsora. A főtéren fáklyát gyújtottak. A nép odasereglett. De a katonák mellett nem voltak se asztalok, se edények, se üvegek. Csak álltak a tér közepén.
– Hol van a vacsoránk? – kiáltott valaki a tömegből.
– Éhesek vagyunk, adjatok enni! És hol a borunk? – hallatszott másfelől.
Az emberek várták a feleletet, de nem mondtak nekik semmit. Valaki megfogott egy kancsót, melyet az esti bornak hozott, s az egyik katona felé dobta. Az őr félrehajolt, és az edény egy másik férfit talált el. Neki sem kellett több, ő is elhajította a nála lévő kulacsot, de nem a katonára célzott, hanem a vétlen támadójára. Ám elvétette a célpontot, és mást dobott meg. Végül mindenki a másik ellen fordult, és egy valóságos harc alakult ki a polgárok között. Dagmor a háza ablakából, mosolyogva figyelte az eseményeket. Tanácsadójához szólt:
– Nem rossz. Már most nem bírják nélküle. Nemsokára eljön a mi időnk. Csak türelem.
Lent a téren a katonák nekiálltak a tömeg szétkergetésének. Lándzsákkal és kardokkal támadtak az emberekre, akik a fegyverek láttán menekülni kezdtek. Végül kiürült a tér. Csupán néhány sebesült vonaglott a szökőkút lábánál. Jajveszékelésüket nem hallották a többiek. Ekkor kinyílt a vasajtó. Dagmor közeledett feléjük. Intett a katonáknak.
– Sokáig tart, míg meggyógyulnak. Már nem tudom a hasznukat venni. Vigyétek ki őket a városból, és nélkülük térjetek vissza!
A katonák engedelmeskedtek. Elhurcolták az ottmaradtakat. Elhaló ordítások visszhangoztak az utcákról. Aztán beállt a csend. Véget ért a zűrzavar. Dagmor elégedetten tért vissza házába.

Másnap minden a régi rend szerint zajlott. Csupán azok emlékeztek az elmúlt estére, akik elveszítették rokonaikat. Ők csendes zokogással és imával adóztak szeretteik emlékének. De nem sírhattak sokáig. Az élet nem állt meg, a munka kötelező volt. Így a férfiak és a nők ismét nekiláttak a dolguknak a kávé és a reggeli elfogyasztása után.
Így zajlott az élet Roel városában. Dagmornak nem mertek ellenszegülni. Nem akartak a katonák kezébe kerülni. Féltek. Nem volt reményük a megmenekülésre. Inkább csendben meghúzták magukat, és elvégezték a kijelölt feladatokat.

Két hét múlva sötét nap virradt. Varjak köröztek a város felett. Talán éjjel ismét meghalt valaki, és a dögre fáj a foguk? A polgárok álmosan vánszorogtak ki házaikból, de úgy találták, minden rendben. Csupán egy furcsa érzés költözött a szívükbe: mintha valami készülődne. Valami rossz. Valami szörnyű. De ezekkel a sejtelmekkel nem tudtak mit kezdeni. Így nekiláttak szokásos teendőiknek.
A nap folyamán minden rendben zajlott. Estére a helytartó elrendelte, hogy mindenki hozza el a fegyvereit a vacsorára, mert a városba érkezik egy kovács, és megélezné az összeset.
Délután a polgárok előbb befejezhették a munkát, hogy előkerítsék rég használt, eldugott kardjaikat, bárdjaikat és egyéb harci eszközeiket. A készülődés sokáig tartott. A helytartó elől alaposan el kellett rejteni ezeket a dolgokat, nehéz volt őket megtalálni.
Mikor mindenki készen állt, a tömeg a főtéren gyülekezett. Egy nagy üst várta őket, tele gőzölgő levessel, mellette pedig több hordó sorakozott. Az emberek már a hasukat fogták, annyira éhesek voltak. De a kovácsot nem látták sehol.
Ekkor Dagmor kilovagolt házából, és az üst mellé ügetett. Megállt a néppel szemben, s felkiáltott:
– Roel lakosai! Két hete megzavartátok békémet azzal, hogy egymás ellen harcolva az ablakom alatt hadakoztatok és ordítoztatok. Többen munkaképtelenné váltak, velük már nem tudtam mit kezdeni. De már egy jobb helyen vannak. Ti viszont nem kaptatok méltó büntetést akkor éjjel. Úgy érzem, most jött el az idő a törlesztésre. Mától fogva minden megváltozik. Nem érdemlitek meg, hogy bőkezű legyek. Elfelejthetitek a bőséges adagjaitokat. Nem lesz se bor, se kávé, se főtt étel. Dolgozni fogtok, és ha már saját magatokról kaparnátok le a húst éhségetekben, majd akkor jöhettek hozzám élelemért könyörögni. Mohó banda! Ha egy este nem kaptatok volna vacsorát, éhen haltatok volna? Nektek minden kellett. Most majd megtanuljátok, mi a szenvedés. Első parancsom a mi új korszakunkban, hogy ma nem kaptok se ételt, se italt!
A lakókon pánik lett úrrá. Mindenki aggódva nézett a mellette állóra. Ugyanakkor düh is ébredt bennük. Hogy meri egy ember eldönteni, hogy mikor ehetnek vagy ihatnak? Nekik szükségük van a reggeli kávéra és a borra, hogy jól tudjanak dolgozni! Az emberek magasba emelték fegyvereiket, s egyre hangosabban követelték a vacsorájukat. Dagmor látta a reakciót, és ismét megszólalt:
– Nohát, valóban nem tudtok meglenni a porciótok nélkül. Hogy lássátok, milyen rendes vagyok, alkut ajánlok. Egy kis versenyt hirdetek. Ha már itt vannak a fegyvereitek, használjátok is őket! Míg én beszélek, a katonák két részre osztanak titeket. Feladatotok, hogy megküzdjetek egymással. Egy óra után leállítom a harcot. Akik talpon maradnak, azok kapnak az élelmiszerből és az általatok oly kedvelt édesítőszeres borból vagy kávéból. Ezenkívül szabadon távozhatnak a városból. De csupán azok, akik túlélik. Ez a verseny életre-halálra megy.
A tömeg szemében megcsillant valami. Ó, az a finom bor… Már érezték is a különleges ízt, melyre annyira vágytak. Nem számít, mibe kerül a megszerzése. Kellett nekik.
– Polgárok, itt az idő. Győzzön a jobb! – kiáltotta el magát Dagmor, s kardját a magasba lendítette..
A két csoport megindult egymás felé. Kardok, lándzsák, balták emelkedtek a sötét ég fel erős kezek által, készen arra, hogy lesújtsanak, s vért ontsanak. Egyre közelebb ért egymáshoz a két csapat…
Ekkor kürtszó hallatszott. Az emberek megtorpantak, s keresték a hang forrását. A polgárokkal szemben, az északi utca végén egy lovas alakja rajzolódott ki. A fekete ló megindult a tömeg felé, szélsebesen vágtatva a házak között, majd a két csoport közé érve megállt. Egy nő ült rajta, éjfekete ruhában, kezében kivont karddal. Lovával kisebb köröket tett a gyanúsan méregető lakók előtt, majd meghúzta a gyeplőt, felállt a nyeregben, és a tömeghez szólt:
– Emberek! Mégis mit műveltek? Nem látjátok, hogy ez az ember csak kihasznál titeket? Hallottam az alkut. Nem veszitek észre, hogy csupán egyetlen célja van? Hogy ti mindannyian meghaljatok!
– És mégis miből gondolod ezt? Belovagolsz ide, és mi higgyünk is el mindent? Ki vagy te egyáltalán? – kiáltott egy férfi.
– Lirana vagyok, és már régóta próbálom leleplezni Dagmort. Ma végre sikerülhet. Eddig csak a nyomában jártam, de most itt állok vele szemtől szembe, és talán meg is kapja végre a méltó büntetését.
– Ugyan mit tudhatsz te rólam, Lirana? – vágott közbe Dagmor. – Sohasem láttalak, és amúgysem tudnád bizonyítani azt, amiről beszélsz.
– Hosszú évek óta követlek, és nagyon sok dologra jöttem rá. Emberek! A helytartótok nem az, akinek mondja magát! Nem ez az első város, ahol uralkodik. Rengeteg helyen megfordult már. Nyomában pusztulás és halál maradt. Amelyik várost hátrahagyta, kísértetlakta hellyé változott. Jártam azokon a területeken. Borzalmasak. Az ember ereiben szinte megfagy a vér, ha keresztüllovagol rajtuk.
– Mégis mi köze ennek hozzánk? Honnan tudod, hogy valóban Dagmor járt ott? – szólalt meg egy földműves.
– Türelem, jóember. Máris folytatom. Az egyik városban, Natmerben találtam egy túlélőt. Idős ember volt, nehezen tudott beszélni. De azt elmondta, hogy Dagmor miatt alakult így Natmer sorsa. Katonáival megszállta a várost, rémuralmával egy évig gyötörte a lakókat. Majd egy nap egymás ellen uszította őket. Hogyan érte el ezt? Függővé tette őket. Egy szert adott nekik, ami után egyre jobban vágyakoztak, s mikor nem kapták meg, már akármit megtettek volna érte. Egymással harcolni is hajlandóak voltak. A háborúban végül mindenki meghalt. Aki túlélte, azzal a katonák végeztek. Az öregember a csata közben szökött meg, és egy épületben bújt el, így ő onnan figyelte az eseményeket. Látta, amint Dagmor és katonái a küzdelem végén összegyűjtik a holtakat. Fél évig éltek belőlük. Ők ugyanis vámpírok.
A tömegből néhányan felsikoltottak. Vámpírok? Az ő városukban? A kisgyermekek most még szorosabban bújtak oda édesanyjukhoz.
Lirana folytatta:
– De csupán a vérszívók egyik elkorcsosult faját képviselik. Dagmorék csakis a halottak vérét tudják kiszívni, az élő emberétől meghalnának. Azért járja ez a szörnyeteg a városokat a seregével, hogy megmérgezze, és őrültté tegye a lakókat. Vegyétek észre, hogy ő egy…
Ekkor Lirana halk sikolyt hallatott, és lefordult lováról. A földre zuhant. Hátából egy ezüst nyílvessző állt ki. Dagmor elégedetten mosolygott. Íja ott pihent kezében.
Az éj sötétjét hirtelen egy fénysugár törte meg. A telihold előbukkant rejtekéből, s teljes valójában árasztotta világosságát. Szellő fújdogált Roel házai közt, majd a főtérre érve felerősödött, s eloltotta a fáklyákat. Csak a hold világított. Ugyanakkor halvány fényben úszott a szökőkút is. Anaril, a védelmező megmutatta magát. Az emberek szemeiket hol a szoborra, hol a halott lovasra emelték. Végül mindannyian Dagmor felé fordultak.
– Te gyilkos! Megölted őt! Tehát igazat szólt! – ordított egy férfi a tömegből.
– Veled is végzek, ha nem hagyod abba az ordibálást! – vágott vissza a helytartó. – Ti senkik vagytok, nem árthattok nekem!
Dagmor előhúzta kardját, s katonái is felsorakoztak mögötte.
– Nézzétek! – mutatott a szoborra egy asszony.
A szökőkút egyre világosabbá vált, majd Anaril megmozdult. Az emberek tátott szájjal figyelték az eseményeket. A szobor karja mozgásba lendült, s kardját meglengette feje felett. Végül leeresztette. A penge Dagmor felé mutatott.
A tömeg egy emberként fordult a helytartó felé.
– Ez jel! Dagmor megölte Anaril hírnökét! Gyilkos! – hangzott a sorok közül.
– Katonák, támadás! – ordította Dagmor, majd lovával a városkapu felé vágtatott. A polgárok rátámadtak a vámpírokra. A felbőszült tömeg dühből harcolt: súlyos az árulás, mely a szörnyek lelkén száradt. A lakók keményen küzdöttek ellenük. Lecsaptak a kardok, szúrtak a lándzsák, hasadtak a pajzsok. Az emberek végül legyőzték a vámpírokat. Egy túlélő se maradt, még hírmondónak se.
A csata közben Dagmor sebesen vágtatott Roel főutcáján. Azon érhette el leggyorsabban a városkaput. De a végzete utolérte. Nyomában Anaril járt. A márványló úgy vágtatott, mint igazi társai. Lovasa kivont kardjával vészjóslóan közeledett a menekülő felé. Dagmor lova kimerült, s nem bírta tovább az iramot. A helytartó gyalog próbált elfutni, de Anaril egy zsákutcába szorította. Lassan odaléptetett lovával. Végül megállt. Egy szót sem szólt. S az éjszaka csendjét egy hatalmas ordítás rázta meg…

A lakókat a reggel a főtéren érte. Éjszaka a harc után nem volt erejük mozdulni. Most körülöttük holttestek hevertek. Társaiké és az ellenségé. Szörnyű látvány volt. Csupán a szökőkút maradt érintetlenül. Anaril ismét a víz fölött, lován ülve tekintett Roel városára. A polgárok kezdtek magukhoz térni az átélt borzalmak után. A szer hatása már elmúlt, nem kívánták sem a bort, sem a kávét, de még az ételt sem. Csupán egyvalami érdekelte őket: a jövő. Egyikük megszólalt:
– Vége van. Ismét szabadok vagyunk. Újra reményt kaptunk. Köszönjük, Anaril!
S egész Roel térdre borult a márványszobor előtt.