Szemle

Olykor meglátva a szépet,
Rezignáltan csak szemlélek.
Máskor menekülnék önmagamtól
Átkozva a Csodát, Értelmet
Mely tapasztalni kényszerít,
S szenvedni enged.
Magam kreálta vakságom, botlásaim figyeli
Akárha néző volna a Teremben,
Kedvenc főhősét szemlélő.
A vászonra kettős utam két célját vetítem
Felváltva elmémben s lelkemben,
Egyre gyorsabban, e bosszantóan ismert képeket.

Egy éve már, hogy nem tart a múlt
S mégis itt van velem.
S bár Te vagy a jelenem,
Egyszer szépséges múlt leszel,
S éppígy látlak akkor is,
Mert semmi sem maradhat.
Tovább indul minden
Csodája lényegének végtelen pillanatát
Az időbe vésve.

Megláttalak naív, éretlen gyermekként.
Egyedül voltál.
Semmit sem adhattál.
S ez a semmi fontossá tett.
Örültél, hogy észrevettelek.
Tudtam, kincsre leltem,
Ami csak arra várt,
hogy visszatükrözhesse arcképemet.
Három év, mióta tudtam nevedet
Ismertem beszédedet,
S mára Te lettél menedékem.
Mindent eldobtam e röpke ígéretért.

Kezedben nárcisz, felém jöttél.
Azóta is őrzöm, mára emlék lett.
Csókunk kábulata megbénított
Gyomrom remegése édes volt,
S szemem előtt az alakod bálványképe
Kényszeredett menekvésem indoklása önmagamban.

Talán nem értetted téged miért szeretnek.
Önzésed, és ijedtséged a szívembe tépett.
Csodálatom emlékműve
Nem tudom mi végre építtetett,
De most is fulladás indul torkomban
Tekinteted, személyed hirtelen képétől
Mert hiszem, hogy e kép engem illet
És másnak láthatatlan.

Gyönyörködtető melegség árad bennem
Ha belémvillan: Ismerlek,
Ha újra és újra lejátszom történetünk
Jelentéktelen filmjét elmémben.
Rád formált, jogtalan monopóliumom szemlélve
Elalélva felolvad bennem próbám értelmetlensége.