Fehérliliom

Rohannom kel, az idő sürget,
Gondolatok egyre űznek.
Lassan már a sírba hívnak,
Emlékeimmel nem bírnak.

Kényszerképzet visszaveszett.
Ami tudat alatt megrekedt,
Síromba így nem léphetek.

Rohannom kell, az idő sürget,
Emlékektől kulcsot kérjek,
Kulcsot, mely nyit egy bezárt érzést,
Mi megrontott minden lépést.

Hol keressem, hol kutassam?
Apám sírját tán felnyissam?
Előtte tán nem szégyellem?
Elsuttogom néki csendben.

A liliom irul-pirul
Apja sírján
Gyász könnye hull.

Egy gúnár a gyász-kertbe
Belopódzott ékeskedve.
Napok múltak, idő haladt,
Szirmokon tollal simogat.

– Szárnytolla fényesedik,
A liliom kelyheket nyit.
Behunyt szemmel ártatlanul,
Akaratlan csapdába hull.
De az érzést várva várja,
Ott érinthesse a gúnár tolla.

Nem érti: miért rejtve?
És ijesztő
Lett titkok kertje!
Ősi ösztön lehelete.

Gyolcson ernyed, súg
A búnak. Gúnárúrban
Lángok gyúlnak.
Áztat szirmot,
Zúgva mormol,
Arany szirmot,
Tüzel, locsol. –

Vihar támad, az ég zendül,
Virágszirom összerezdül,
Felhőtűbe kapaszkodik.
Kétségek közt botladozik.

Kapaszkodik, pedig szúrja,
Kertész lányhoz száll a búja,
Kertész lányhoz száll a búja.
Kétségeit, hogy kisírja.
Lám a gúnár ékeskedik,
Kertész lánynak mézcseppet hint,
Nem csak egyet, hanem százat,
Csak ne higgyen a virágnak

A liliom tőből szakad.
Apja sírja üres marad.
Liliomnak nincs oltalma,
Nincs vigasza, birodalma.

Őt a gúnár ettől kezdve,
Üldözte és kékre verte.
Viharok közt orkán támadt.
Fegyvert, hozott s katonákat,

Égből hullott golyózápor,
Áldozat lett a gúnárból.
A liliom felsóhajtott,
Isten bölcs ítéletet mondott.

Sír kinyílott,
Sí bezárult,
Hogy kezdődött,
Úgy ért véget,
Liliomot préselt
Egy történet.

Rohannom kel, az idő sürget.
Gondolatok visszaűznek.
Sok dolga van még a mának.
Élni kell: liliom lombkoronának.

Sírra sírtam bús terhemet,
Egy árva szív mást nem tehet.
Liliomból lélek cseppek,
Élet kertben lélegeznek.