Porba hulló könnyek, magasba szálló dalok:
tudom, hogy itt belül ez mind én, mind én vagyok.
Miért nem látszik kívülről semmi?
Miért nem hallja a dalom senki?
Egy szűk burokban egyedül ülök.
Magasan vagyok. Nagyon szédülök.
Itt vagyok köztetek, és valahogy – mégsem…
ami történik, azt már nem én kértem.
Hogy ott vagytok, azt csak szememmel látom,
hogy mit mondtok, azt fel már nem fogom.
Mintha egy üvegfal mögül nézném a világot,
homályos minden és nem hallok hangot.
És távoli és lassú és nincsenek színek,
rámszállnak gyilkosan a halálos csendek.
(2006. III. 22.)
3 hozzászólás
Kedves Z.Zs. Tudom, a versen nem szabad “számonkérni” a szerzőt. Nem csak illetlenség, butaság is lenne. (Hagyjuk a filológusaokra!) Még nagyon sokat várok, várunk tőled. Hát, már, csak ilyen kegyetlen zsarnok az “olvasó” amikor szépre talál: követelődzik.
Igyekszem! Főleg most, hogy elismerésre találtam! Kedves olvasó, szeretném tudni, ki az én legjobb kritikusom, aki nem kritizál, csak dicsér! 🙂 Nagyon-nagyon jól esnek a visszajelzéseid, köszönöm szépen! Írj egy e-mailt nekem, légyszives.
Üdv
Zsázsa
Ez érdekes, ugyanezt a gondolatot énis ezerszer igyekeztem megfogalmazni. Milyen furcsa, hogy még az elszigetelt egyedüllétben sem vagyunk egyedül. Erre kellene gondolni az üvegfalad mögött, nekem meg a koporsómban.. Ha van egy kis időd, hasonlítsd össze az én versemmel, figyeld meg, az érzés azonos, csak az intenzitás más: te csendben ülsz az üvegfal mögött, és verem a lezárt koporsóm fedelét…