Ilyenek voltunk

Ott lógott felakasztva, mint valami különös dísze a szobának, hangtalanul, ernyedt testtel.
Ha az anyja lennék, biztosan beleőrülnék –gondoltam, de nem szóltam egy szót sem.
Már jó ideje benn álldogáltam a szobában, ennek ellenére még senki sem vette észre. Érdekes –tűnődtem- mennyi bonyodalom! Ha jól körbenéz az ember, nem talál semmi olyan pontot, ahová kötelet köthetne.
Az élettelen fiatal test úgy csüngött ott, mintha valami fricska lenne az életnek: „Igen, megcsináltam!” –aztán örökre elhallgatott.
– Az Isten szerelmére, miért hagytad el? –kérdezte ordítva a fekete hajú lány a mellette álló sápadt arcútól.
– Hagyjál! -üvöltött vissza a sápatag úgy, hogy keze jóformán beleremegett. A halántékához nyúlt és nyugtatólag masszírozni kezdte.
A sarokban álló háromfős társaság mozgolódni kezdett, egyikük az asztalnak támaszkodott és így szólt:
– Tudjátok, én nem vagyok olyan… még a saját nagymamám temetésén sem sírtam, de ez…ez…
– Hát igen, szörnyű. –szólt a másik és gondolataiba merülve elhallgatott. Rövid csend után hozzátette: – Nem kéne nekünk máshol lenni?
A magas, szőke férfi kérdőn nézett a lányra, hogy „én nekem semmi közöm ehhez az egészhez, csak miatta vagyok itt”. A gombszemű lány pedig a noteszét lapozta, végül megnyugtatta a tudat, hogy biztosan nem kéne máshol lennie.
– Úgy értem, hogy nem itt. –próbálta menteni a helyzetet a lány, de már nem volt mit.
A rendőrök előtt érkezett osztálytársak között gyorsan szárnyra kapott a hír, és így történhetett az, hogy mostanra már öten voltak a szobában, plusz a halott.
– Maga meg ki? –kérdezte rikácsoló hangon a fekete hajú lány, mikor észrevett.
– Én, kérem a futár vagyok.
Megállt a levegő is, csak az utcáról beszökött légy zümmögött büszkén és gúnyosan egyik vendégtől a másikig repült.
A szőke férfi összerezzent és felemelte a fejét.
– Az enyém! –szólt, és a nyeléstől elcsuklott a hangja.
Néma felháborodás ült ki a fiatalok arcára, de a férfi szabadkozva ezt mondta:
– Éhes vagyok, na! Ebédet sem ettem! –erre kicsit mintha megenyhült volna a haragjuk, de azt már nem tűrték el, hogy a szobában vacsorázzon.
Hamarosan megérkeztek a rendőrök és mindenkit kitessékeltek a házból. Az osztálytársak együttérzően a kapu előtt álltak, és visszaemlékeztek az közösen eltöltött időkre.
– …De hát ő mindig is egy kissé különc volt, nem? –szólt a fekete hajú, erre mindenki helyeslően bólogatott.
Abban a percben egy bordó autó állt meg mellettük, és a halott fiú anyukája szállt ki belőle nejlonzacskókkal a kezében.
– Szervusztok gyerekek!
A fiatalok dermedt arccal néztek a nénire. A szőke férfi erősen megszorította barátnője kezét, mintha várna tőle valamit. De senki se szólt egy szót se; csak az anya ordított fel:
– Fiam!