Felhőn ülve

Amikor Angéla felébredt, egy gyönyörű, élénkzöld pázsittal borított tisztáson találta magát, amelyet különféle, számára ismeretlen virágok tarkítottak. Körülötte vele egyidős kislányok üldögéltek, vakítóan fehér ruhácskákban. Miközben színes koszorúkat fontak, szebbnél szebb, andalító dalokat énekeltek. Az elkészült pompás virágfüzéreket azután egymás hosszú, aranyszőke hajjal keretezett fejére tették, majd felpattantak, és csilingelő kacagással fogócskázni kezdtek. A kisfiúk nagy egyetértésben futballoztak a rét távolabbi részén. Rengeteg gyerek játszott együtt a tágas térségen, de senki nem kiabált vagy veszekedett, szemmel láthatóan mindenki szeretett mindenkit.
Ebben a pillanatban egy hófehér, földig érő ruhát viselő fiatal nő lépett Angéla mellé, és barátságosan odanyújtotta neki a kezét:
– Gyere, megmutatom neked a mi világunkat!
A kislány ráemelte nagy kék szemét, és kíváncsian megkérdezte:
– Hol vagyok most?
– Hát még nem találtad ki? – mosolyodott el a nő.
Angélának hirtelen eszébe jutott a mennyország. Anyukája sokat mesélt neki róla, de a kislány álmában sem gondolta volna, hogy ennyire csodálatos lehet. Felállt, mélyen beszippantotta a rengeteg virágtól illatos-fűszeres levegőt, és vágyakozva kitárta két karját az ég felé.
– Olyan gyönyörű itt minden! Ugye ez a mennyország?
A fiatal nő csak bólintott, azután a rét távolabbi pontja felé mutatott.
– Arrafelé felnőttek laknak, meglátogathatod őket, amikor csak kedved támad – magyarázta szelíden. – Ha esetleg látni szeretnéd a nagymamádat…
A kislánynak eszébe jutott az ősz hajú, gyakran betegeskedő Klári mama, akit rég nem látott. Amikor kérdezősködött felőle, és tudni akarta, mikor látogatja meg őket, a szülei azt mondták, már odafent van a mennyországban.
– Persze, hogy szeretném látni – jelentette ki határozottan. – De előbb hadd nézzek körül! Annyi érdekes dolog van itt.
– Jól van, ahogy akarod– mondta a fehér ruhás nő, és kézen fogta a gyereket. – Klári mama sokat mesélt rólad. Nagyon szeret téged.
– Te mindenkit ismersz? – kíváncsiskodott Angéla.
– Igen. Hamarosan te is megismerkedsz mindenkivel – érkezett a felelet. – Úgy élünk mi itt, mint egy nagy család.
A család szó hallatán a kislánynak elszorult a szíve. Merre lehet anyu, apu és Balázs?
– A családom hol van? – kérdezte izgatottan.
– Otthon – mondta magától értetődő természetességgel a fiatal nő. – Nem találkozhatsz velük, de megnézheted őket.
Angéla nem egészen értette, de azért megszaporázta a lépteit, hogy mielőbb megpillanthassa a szeretteit. A nő elvezette a tisztás széléig, ahol minden átmenet nélkül véget ért a pázsit, és helyette valami fehér, ködszerűen gomolygó közegbe léptek. A kislány szorosabban kapaszkodott a nő kezébe, és csak akkor múlt el a félelme, amikor letelepedtek egy felhő-félére. Alattuk tisztán kivehető volt egy meghitten ismerős, piros cseréptetős ház, mögötte gondozott, tágas kert, a közepén apró, világoskék medencével. A vén diófa alatt, amelyet még a nagyapa ültetett sok-sok évvel azelőtt, ott állt a kerti ülőgarnitúra a zöld-fehér csíkos napernyővel, amely most nem volt kinyitva, hiszen a nap már alacsonyan járt az égen. Az egyik székben egy fiatalasszony üldögélt. Mereven nézett maga elé, és időnként megtörölte a szemét egy zsebkendővel. Vele szemben egy férfi újságot olvasott, csakhogy furcsa módon soha nem lapozott. A medence széléről egy tíz év körüli fiú lógatta lábát a kristálytiszta vízbe.
– Anyu! Apu! Balázs!– kiáltotta lelkendezve Angéla, és megrángatta a nő karját. – Ott vannak a szüleim és a bátyám! Le akarok menni hozzájuk!
A nő arca elkomorult.
– Előre szóltam, hogy nem találkozhatsz velük. Tehát ne is kérd tőlem, hogy odaengedjelek!
– De miért? – makacskodott a gyerek. – Ők az én családom!
– Csak voltak a családod – helyesbített a nő, Angéla azonban ügyet sem vetett rá.
Szemlátomást túlságosan felzaklatta a gondolat, hogy a szerettei karnyújtásnyira vannak tőle, és ő mégsem mehet oda hozzájuk. A szülei már az ébredése utáni első percben hiányoztak neki, de most valahogy Balázs után is sóvárgott. Egy csapásra elfelejtette, hogy a bátyja folyton bőgő masinának csúfolta, ha eltörött nála a mécses, sőt azért sem neheztelt rá, hogy soha nem engedte be a szobájába, pedig annyi érdekes dolog lehetett odabent. Most csak azt látta, hogy Balázs, az örökmozgó, kissé vadóc testvér ott ül a medence partján mozdulatlanul, és olyan szomorúnak hat, hogy muszáj lenne megvigasztalnia.
Az elképzeléstől izgatottan ficánkolni kezdett.
– Hé, vigyázz, még lepottyansz! – nevetett rá a fiatal nő színlelt vidámsággal.
Nem is rossz ötlet, futott át a kislány agyán, s a következő másodpercben kitépte apró kezét a nő tenyeréből. Szorosan lehunyta a szemét, majd levetette magát a felhőről. Csak zuhant és zuhant a feneketlennek tűnő mélységbe, és attól félt, soha nem fog földet érni…

– Kinyitotta a szemét! – szólalt meg mellette egy senkiéhez nem hasonlítható, bársonyosan simogató hang.
Angéla pislogott párat, mint aki nem akar hinni a szemének.
– Anyu! Te vagy az? – kérdezte bágyadtan.
– Hát persze, kincsem – felelte a fiatalasszony, és gyengéden megsimogatta a gyerek nyirkos homlokát. – Végig itt voltam veled.
– Jó reggelt, hercegnőm! – köszöntötte a kis beteget az ágy végénél ácsorgó férfi. Borostás arcából ítélve jó ideje nem borotválkozott. – Tudod-e, hogy alaposan ránk ijesztettél?
– Én? – ámult el a kislány. – Nem emlékszem semmire…
– Nem is kell, kicsim – suttogta az anyukája megindultan. – Most már minden rendbe fog jönni.
– A doktor bácsi szerint egy hét múlva kutya bajod sem lesz – toldotta meg az apja.
Tehát beteg voltam, nagy beteg, szögezte le magában Angéla.
– Hát Balázs hol van? – tudakolta hirtelen.
– Iskolában – válaszolta az asszony. – De tanítás után benéz hozzád, mint eddig mindennap. És most aludj, kicsim!
Angéla engedelmesen becsukta a szemét, és mielőtt a kimerültségtől ismét elnyomta volna az álom, arra gondolt, bármennyire is gyönyörű hely a mennyország, akármilyen kedves emberek éljenek is ott, ő bizony el nem cserélné az otthonára, a családjára…