Végtelen élem homoklétem,
megbújok kristálypatakokban,
őszi kósza vihar hajigál,
őserőm izzik a sötétben,
szememben a Nap tüze lobban,
de elvakítom, ha testem szitál,
sivatagnépem az éj szelében
suhogva, lebegve messzire száll,
és kisimítja a hegyek arcát.
A homokszem éneke
By santiago
4 hozzászólás
Szia!
Versed olvasása közben pontosan az jutott eszembe, amit a megjegyzésben írtál!
Nagyon tetszett, gratulálok!
Gy.
Milyen parányi és mégis, mekkora erő van benne! Versedből ez jól érzékelhető. Gratulálok: Colhicum
Köszönöm a hozzászólásotokat.
Üdvözlettel:santiago
Nagyon szépek a képeid amiket leírsz és a szóhasználat is mesés…. Élmény volt olvasni!
H.