Csend

Egy peremvárosi kis utcán sétáltam egy őszi délután, kellemes idő volt.
Bámészkodtam, és csak mentem az orrom után.
Nézegettem a házakat, a fákat, az embereket, akik elég ritkán tűntek fel itt-ott. Hiába, vasárnap délután volt, mindenki otthon.

Leültem egy padra, egy fa alatt az út mentén. Az út enyhén kanyarodott, és én a nagyobbik íven ülve figyeltem a túloldalon a házakat. A hátam mögött park, sok fával, padokkal, ami most elég üres volt. Hallgattam a madarakat. Becsuktam a szemem, és arccal az ég felé fordulva élveztem az őszi napsütést, a levegőt.
Néha-néha elhaladt egy autó.
Egy idősebb férfi sötétzöld overálban éppen az avart gereblyézte össze és zsákokba rakta. A zsákok száját aztán bekötözte és az út mellé tette. Komótosan dolgozott, nem sietett, látszott rajta, ő is élvezi a levegőt, a napot, a csendet.
Tipikus kertvárosi nyugalom, amire néha elengedhetetlenül szüksége van mindenkinek.

A bal lábam mellett egyszerre zizegni kezdett az avar. Kis idő múlva a levél kupac alól kibukkant egy rózsaszín kis orr. Szimatolt egyet a levegőbe, majd orrával a cipőmet is megvizsgálta. Kicsit elbizonytalanodott, várt, majd csörtetve előbukkant egy sün.
Elindult annak a fának a tövéhez, ami alatt üldögéltem.
Egy félig lerágott alma csutkájára vetette magát, és rágcsálni kezdett.
Ez már szinte túl idilli – gondoltam. A sünt figyeltem, tulajdonképpen gyönyörködtem benne.
Elindult a park irányába, egy bokor alatt szimatolni kezdett valamit. Kicsit oldalra kellett fordulnom hogy, jobban lássam, de nem voltam elég óvatos. A sün a zajra megriadt, és összegömbölyödött. Próbáltam csendben maradni, ha lehet a legcsekélyebb zajt sem csapni, a sün ezért kis idő múlva újra előbújt, és folytatta felfedező útját.
Lehet, hogy itt lakik a közelben?
Emlékeim szerint a sün inkább éjszaka aktív. Ez a sün itt pedig erre szemmel láthatóan fittyet hány. Miután végzett a bokor alatti terület feltérképezésével, visszaindult a már ismerős fához, megkereste és újból enni kezdte az almát.

Közben az úton, még elég távolról, egy fényszóró pár kékes fénye villant fel.
A sün, még rágcsálta az almát, közben ide-oda nézelődött.
A fényszórók egyre közeledtek, túlságosan is gyorsan…már ahogy meg tudtam ítélni.
A sün, abbahagyta az evést, és elindult az út felé. Vélhetőleg a szemközti házak udvarát célozta meg. Talán azt gondolta, hogy több elemózsiát találhat ott.
Az autó hangja már felszakította a csendet, egyre csak közeledett. Valahogy nem tűnt túl biztatónak.
A sün elindult az úton egyenesen a biztonságosnak tűnő, avarral teli zsákok felé vette az irányt.
Az autó alakja egyre jobban kirajzolódott, egy jókora terepjáró közeledett.
Túl gyors, ez így nem lesz jó – gondoltam.
A tekintetemet a terepjáró és a sün között dobáltam. Át fog érni…át fog érni! – drukkoltam.
A kék fényszórók kellemetlenül karcolták a szemem, még nappali fényben is.
A sün csak ment, ment az avar felé, mit sem sejtve arról, hogy az életével játszik.
És a kocsi már itt van, nem ér át, a francba, menj már!…ugrottam fel a padról!
Az autó bömbölve elszáguldott, a hátsó vörös lámpái izzóan elrohantak, majd eltűntek a kanyar folytatásában.

És nem maradt más csak a csend…
A csend, ami az előbb annyira bársonyos volt, most vasmarokkal szorított össze.