Ráérünk arra még!

A péntek esténként megtartott ifjúsági bibliaórán ezen a héten tizenkét fiatal ülte körül a terem közepén összetolt asztalokat. Többségük évek óta járt az ifibe, ahogy ők nevezték a konfirmált fiúkból és lányokból szerveződött kis csoportot, amelynek létszáma folyamatosan változott. A régiek jó része már átadta az életét Jézusnak, ám akadtak olyanok, főként az újak között, akik úgy vélekedtek, hogy nem kell azt a megtérés-dolgot annyira elkapkodni.
A közös éneklés után a maga huszonhat évével az idősebbek közé tartozó Mara vette át a szót. Ezúttal ő tartotta a foglalkozást. Először egy körkérdést intézett a társaihoz.
– Tegye fel a kezét, aki már döntött Jézus Krisztus mellett!
Nyolc kéz lendült a magasba, zömében lányok jelentkeztek.
– Köszönöm – mondta nekik Mara, majd szelíden a három, vállát vonogató kamaszhoz fordult. – Hát ti miért tétováztok?
– Szerintem ráérünk még dönteni! – felelte elszántan Viktor.
– Szerintem is – csatlakozott hozzá Laci. – Még csak tizenhat évesek vagyunk.
Ádám, a harmadik fiú érezte, hogy tőle is várnak valamiféle véleményt, ezért buzgón bólogatott.
– Így van. Még élni akarunk egy kicsit! Diszkóba járni, meg ilyenek…
A lányok tiltakozni akartak, de Mara leintette őket.
– Szóval úgy gondoljátok, Jézus gyermekei nem élnek igazán? Azt hiszitek, ráértek még dönteni? Nos, hadd meséljek el nektek egy történetet, amit évekkel korábban hallottam.

„Egy hideg téli reggelen a sas éhesen körözött a sebes sodrású folyó fölött. Napok óta nem evett, és fogytán volt az ereje. Egyszer csak az úszó jégtáblák között felfedezett egy nagyobb tárgyat. Ahogy lejjebb ereszkedett, egy mozdulatlanná dermedt birkát pillantott meg egy tutajon. Nyomban lecsapott a finom eledelre, éles csőrével hatalmas darabokat hasított ki a fagyos húsból, és mohón falni kezdett. Időnként felnézett, mert az egyre gyorsuló száguldásból és az erősödő dübörgésből tudta, hogy hamarosan elérik az irdatlan mélységbe lezúduló vízesés tetejét.
– Ej, ráérek még! – gondolta, és folytatta a lakmározást.
Jól meg akarta tömni a bendőjét, mert hosszú volt még a tél, és nem tudhatta, mikor jut legközelebb ételhez. Amikor legközelebb feltekintett a zsákmányáról, már vészesen közel kerültek a halálos mélység széléhez.
– Van még időm! – győzködte magát a sas. – Hiszen én vagyok a madarak királya! Egy pillanat alatt felröppenek.
Azzal tovább marcangolta a birkatetemet. Ekkor a tutaj a vízesés pereméhez ért. A sas néhány erőteljes szárnycsapással fel akart emelkedni, ám nem járt sikerrel. Mire ráeszmélt, hogy falatozás közben karmai belefagytak a nyers húsba, a tutajjal és a megcsonkított állat maradványaival együtt belezuhant az alant tátongó szakadékba, és a jeges vízben lelte halálát.”

A három fiú – és persze az összes jelenlévő – izgalommal vegyes kíváncsisággal hallgatta a történetet. Amikor Mara befejezte, a döbbenettől egyikük sem tudott megszólalni, a lány pedig elég bölcs volt ahhoz, hogy ne magyarázza meg azt, ami mindenki számára nyilvánvalóvá vált.