Csak az fáj, hogy nem lettem más,
Csak az fáj, hogy nem maradtam ugyanaz,
Csak az fáj, hogy nincs több változás
Hogy nem lesz több új tavasz.
Hangosan álmodtunk,
Változásra készen,
Nem érdekelt ha te nevetsz az egészen.
Résen voltunk, s ha kellett,
Tűrtünk, elszántan,
De reggel lett.
És reggel megint tűrni kellett.
Százszor szidtad vágyaidat.
Elátkoztad álmaidat.
Felégettél minden hidat,
S kinevetted vétkeidet.
De megint eljön a reggel,
Már nem tűrni kell,
Csak hinni,
Hinni, hogy ha végére érsz,
És elhagyod a kopott, régi szobát,
Száraz szemekkel mondhasd.
Nem fáj semmi, menjünk tovább.
3 hozzászólás
a vége tetszik. az eleje nem. a közepe átmenet.
Nola
köszönöm a véleményeket Nola, most ide válaszolok mindegyikre mert lusta vagoyak megnyitogatni őket (: hát ragrímek, igyekszem, de jelenleg így megy az írás, talán javul remélem később, de nem erőltetem, általában első leíráson nem sokat változtatok.
szerintem is a vége lett a legjobb ennek, de az eleje nélkül nincs értelme.
örülök, hogy időt szántál rám
a cél
Szerintem igazán jó vers. A ragrímek egyáltalán nem zavarók, nem szembetűnők (pedig könnyen azok tudnak lenni). Igen, az eleje mintha nem lenne teljesen koherens a folytatással; más stílusú, mint ami követi.
Lehet, hogy mosolyogni fogsz, de az első versszak 100% Ossian 😀
Tehetséges vagy.
Ui.:Önző vagyok és csak azért írtam megjegyzést, hogy később is megtaláljam a versed 😉