Az Emlékek

Veronika, egy huszonegy éves, barna hajú, kék szemű lány.
Az ablaknál áll, és a hóesést figyeli. Az udvaron a gyerekek a frissen hullott hóban angyalt formálnak, és nagyokat kacagnak, de ő nem látja őket. Szeme előtt régi idők képei jelennek meg. Az emlékek gyöngyházába bújva tekinget a múltba. Tizenhét évet utazott az emlékek világában, és most nagyapját látja, aki egy öreg könyvben lapozgatva mesél egy történetet. Ott látja gyerekkori önmagát is, aki tátott szájjal, göndör hajfürtjét tekergetve hallgatja a mesét. A háttérben halkan szól a Karácsonyi ének, és Veroni testvérei a karácsonyfa előtt üldögélnek, és forró kakaót iszogatnak. Szenteste volt. Miután a papa végzett a mesével, a gyerekek nyugovóra tértek. A következő emlékkép, amit a lány látott, a másnap reggeli ajándékbontás volt. Veroni bátyja egy emelős tűzoltóautót kapott, nővére pedig egy könyvet, aminek a címe: A kis sün, akit meglehetett simogatni. Mikor rákerült a sor, és kezébe vette ajándékát, először csak nézegette a csomagolást. Aztán egy szempillantás alatt letépkedte az ajándékról, és ott volt a kezében egy pandamaci, aki a mancsai között tarja a kölykét.
Veroninak ez volt a legszebb ajándék, amit csak kaphatott.
Fel-felpillantott az emlékekből, és megtörölte könnyes szemét. Már 7. éve, hogy nagyapja meghalt, de még mindig irdatlanul hiányzott neki, és minden együttöltött percükre emlékszik.
Mély levegőt vett, próbált vidámságot erőltetni magára, hiszen karácsony van ismét. A családjával van, nincs semmi oka rá hogy szomorú legyen. Mégis… az emlékek ismét magukkal sodorják. Az évek múlása gyorsan pergett le a szeme előtt, és a következő állomásnál már tiniként látta viszont egykori önmagát. Ekkor már a nőiség jelei igencsak megmutatkoztak a lányon, mégse viselkedett úgy, mint a korabeli lányok. Nem akart diszkóba járni, és minden idejét legjobb barátjával töltötte.
Ez a nap azonban most más volt. Szomorú hírt kapott. A papája meghalt. A lány a döbbenettől nem tudott szólni. Mikor Veroni felidézte ezt az emlékét, fájdalom hasított a szívébe, és remegés járta át a testét. Beszaladt a szobájába, megragadta a féltve őrzött maciját, és azt szorongatva aludt el. Hirtelen eltűntek ezek az emlékek, és ismét kicsit idősebben látta viszont magát. A ballagásának napja volt. Már a családi ebédhez készülődött mindenki, de összeálltak egy össznépi fotózásra. A lányról külön képek is készültek, megörökítvén a nagy eseményt. A róla készült fotókról nem hiányzott a maci sem. A fényképeken bár mosolygott, szemében ott csillogtak a szomorúság könnyei, mert papája ezt sajnos nem élhette meg.
Hirtelen kopogás törte meg az emlékek áradatát. A lány édesanyja volt, azért érkezett, hogy szóljon hogy elkészült az ünnepi ebéd. Mindenki asztalhoz ült, és halk beszélgetés indult meg a társaságban. Karácsonyi cd szólt, a házat körbelengte a karácsony furcsa, mégis jellegzetes fahéj és narancsillata. A családi ebédet telefoncsörgés zavarta meg. A lány legjobb barátjának a szülei telefonáltak, hogy kellemes ünnepeket kívánjanak. Veroni udvariasan megköszönte, elbeszélgetett a hívóval, majd a helyére tette a telefonkagylót. A szokottnál jóval csendesebb volt, ami feltűnt édesapjának. Mivel nem akarta hogy mindenki aggódjon, így az ebéd után mikor a gyerekek visszatértek az udvarra, a lány pedig az ablak előtti fotel karfájára telepedett, odalépett hozzá, és megemlítette hogy nagyon szótlan. Veroni elmondta, hogy az ünnepi hangulat nem teljes, mert hiányoznak neki akik az évek alatt meghaltak. Édesapja megérintette a vállát, és némán tekintett ki az ablakon. A lány ismét emlékeibe merült. Másfél évvel azelőtti képek jelentek meg a szeme előtt. Forró júliusi délután, hazafelé készülődött legjobb barátjától. Hirtelen baleset, minden ismét lepergett a szeme előtt. Újra hallotta barátja utolsó szavait, érezte utolsó érintését, látta ahogy kiszáll belőle a lélek.

Az emlékek véget értek, a lányból feltört a zokogás, és apja védő karjaiba borult. Mikor sikerült valamennyire megnyugodnia, kérte, hogy édesapja hagyja magára egy kicsit. Hallotta az ajtó záródását, s meggyőződött róla, hogy nincs senki a szobában. Felemelte kedvenc maciját, és utat engedett könnyeinek. Egy vers utolsó sorait ismételgette magában, biztatásul:

„De túl tehetem rajta magam,
S nem gyötörne többet e fájdalmam.
Valami kimaradt belőlem.
Hiszen a boldogság itt van előttem,
Egy szép világban, havas réteken,
Vagy a teliholdban az éjeken.”

A plüssmedve azóta is vele van, és bár bután hangzik, de erőt ad neki ha gond van.