A kolegalitás, mint olyan

Egy nagyon kedves ismerősöm megkért engem arra, hogy írjak pár szót a kolegalitásról. Hát eléggé nehéz dolgot kért, mit ne mondjak. Na azt hiszem, megpróbálok belevágni.
Először is jellemezzük egy picit, de ne túlzottan mélyrehatóan, mit is takar a kollega fogalma.
A kollega egy olyan emberfaj, akit nem választhatunk meg, de életünk egy bizonyos hányadát vele kell „leélni”. Az, hogy jó vagy rossz viszonyban, az a feleken múlik.
Kollega típusok: 1. A normális kollega, aki segít, ha baj van (ebből jóval kevesebb van)
2. Az abnormális kollega, aki ott tesz keresztbe, ahol csak tud, és ráadásként ezt ö mindet természetesnek veszi, és fel van háborodva, ha ennek ellenére nem segít neki az ember, vagy ne adj Isten, még be is szól neki, esetleg helyre teszi („ne itt pöfögj kicsi mozdony”).
Szóval ezek között az „emberek” között is különbség van, és itt nem csak a testi és szellemi adottságokra gondolok. Na jó, a szellemire gondoltam. Mert hát mint tudjuk, van aki az iq-ját fitogtatja, amikor megkérdezik tőle hány éves, és a gyerekeinek számát közli, amikor az iq-ja felöl érdeklődünk. Na jó, ne boncolgassuk tovább a rossz kollega fogalmát, mert sosem érek a végére.
Személyes tapasztalat alapján tudom elmondani, hogy volt szerencsém jó és rossz kollegához.
Nem is, tudom egyes emberek számára mit is jelent ez a szó. Lehet, hogy néhányan a vajas kenyér spanyol megfelelőjével keverik össze, hisz azt is csak megalázzuk, is köszönés nélkül harapunk bele. De, hogy kicsit elkanyarodjak egy olyan irányba, amerre még a madár is csak villanykörtével merészkedik, nézzünk egy kis kollega elméletet.
Egy rendes kollega segít társának, hisz így gyorsabban halad a munka, hamarabb mehetnek haza, és még vissza is kapja a segítséget, ha rászorul, mert ugye ez kölcsönös dolog. Az abnormálisabbikja, elnézi hogy a másik sz**ja a f**szt, és gürcöl, mint az állat, amíg ő jóízűen kávéját szürcsöli, és bagóját rágcsálja. Viszont, ha az az illető ül le pihenni, 200km síkfutás után egy kicsit, és a „nem segítséget” „nem segítséggel” viszonozza, na akkor következik be csak igazán a háború előszelét beidéző igazi vérszívás. Hogy az miért így, és miért úgy, na és persze miért nem amúgy. Mert ugye más szemében a szálkát könnyebb, mint sajátjában egy kész faházat. Na ja. Ez a magyar kultúra egyik alapvető hibája, az irigység. Irigylem őket, hogy munkaidőn belül ennyi idejük van, hogy irigykedni tudnak más szépségére, eszére, vagy éppen ügyességére. Mennyivel gyorsabban menne a munka, ha mindezt nem tennék. Meg persze azt figyelembe venni és beismerni, hogy nem köpködni kéne a munkáját rendesen végző, de pont miattuk folytatni nem tudó kollega sziesztázására. Mert igen, ilyen is van. Na jó inkább állítsunk fel egy „jó kollega idillt”.
A jó kollega: Legyen segítőkész, kb. 165cm magas, 50 kg, fekete hajú és kék szemű. Hoppá, kicsit elkalandoztam: D… Szóval. Segítsünk egymásnak, hisz mindkettőnk érdekét ez szolgálja. Tudjuk a helyes sorrendet, először munka, és utána a jól megérdemelt pihenés, ne fordítva. Ha köpködni támad kedvünk, azt tegyük családon belül és ne a kollegák között, hisz az csak uszítást szít. Szerintem nagyon több nem is kell. Persze várok ötleteket, és tippeket ezen felül még.
Köszönöm a figyelmeteket. Kedves ismerősöm, remélem tetszett a megfogalmazásom.
Tisztelettel Gy László, kiskorú.
2007. 10. 04.