Euthanázia

Miklós magába roskadva kuporgott az intenzív osztály előtt elhelyezett fotelek egyikében. Fogalma sem volt róla, hány órája nem evett, és nem tisztálkodott, de napok teltek el azóta, hogy a feleségét beszállították a kórházba mint a vonatszerencsétlenség egyetlen súlyos sérültjét.
A harmincas évei közepén járó férfi fáradtan megdörgölte a szemét, amely fájdalmasan égett a kialvatlanságtól. Gyomra hangosan megkordult, feje tompán zúgott, és még mindig visszhangoztak fülében az orvos szavai.
– A műtét sikerült, sem alatta, sem közvetlenül utána nem léptek fel komplikációk – magyarázta, majd gondterhelten összeráncolta a homlokát. – Sajnos azonban nem ébredt fel az altatásból. Az agyműködését vizsgálva megállapítottuk, hogy a felesége kómába esett.
Miklós először csak azt fogta fel, hogy Andrea túlélte az operációt, és száműzte agya legtávolabbi zugába azt az eshetőséget, hogy mi lesz, ha az asszony örökre kómában marad. Számtalan esetről hallott már, amikor a beteg napokkal később kinyitotta a szemét, és megszólalt. Biztosra vette, hogy most is ez fog történni. Andreának csak pihenésre van szüksége, és a szervezete alvással igyekszik erőt gyűjteni.
Halász doktor gyanította, mi játszódik le a fiatalemberben. A közeli hozzátartozóknál gyakran megfigyelhető az önámítás jelensége. Kényelmesebb és nyilvánvalóan kellemesebb abban a hitben ringatni magukat, hogy a szeretett személy hamarosan jobban lesz, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba. A professzor általában helyeselte is ezt a hozzáállást, Kiss Andrea esetében azonban biztosra vette, hogy nem várható lényeges javulás, ezért úgy vélte, mielőbb fel kell világosítania az ifjú férjet a helyzet komolyságáról.
Miklós a végsőkig küzdött a gondolat ellen, hogy a felesége többé nem ébred fel. Többé nem simogatja meg az arcát, nem ringatja a karján kislányukat, a kétéves Emmát, és nevetése többé nem tölti be az otthonukat. Andrea alig huszonkét éves volt, amikor összeházasodtak, ő pedig éppen elmúlt harminc. A korkülönbség jót tett a házasságuknak, Miklós a maga érettségével, megfontoltságával, a fiatalasszony az örökös vidámságával és pajkosságával sikeresen megteremtette azt a szeretetteljes légkört, amely alapja egy jól működő kapcsolatnak. A kicsi Emma születésével kiteljesedett a boldogságuk, és azt hitték, ez már örökre így marad…
Miklós napokon, heteken át makacsul hitt benne, hogy a belőle áradó szeretet és a feleségében meglévő élni akarás visszavezeti Andreát a halál küszöbéről. Ám egy borongós októberi napon Halász doktor arra kérte, fáradjon be az irodájába. A fiatalembert, aki látványosan lefogyott az elmúlt időszakban, hiszen minden szabad percét a kórházban töltötte – szerencse volt a bajban, hogy a szülei közel laktak hozzájuk, ezért magukra tudták vállalni a kis Emma gondozását –, balsejtelem kerítette hatalmába, amint belépett a szerényen berendezett helyiségbe.
– Máris a tárgyra térnék, Kiss úr – kezdte Halász doktor, miután hellyel kínálta a férfit. – Arról van szó, hogy a felesége állapota hetek óta semmit nem változott…
– De ez jó jel, nem igaz? – kérdezte Miklós, és lélegzet-visszafojtva leste a professzor válaszát.
– Nos, őszinte leszek magához. Andrea mélykómában van, ahonnan a szakirodalom szerint eddig csak igen kevesen tértek vissza.
– De ha jól értettem, vannak ilyenek – kapaszkodott Miklós az utolsó cérnaszálba.
– Igen, de senki sem tudja megmondani, Andreánál mi fog történni – folytatta az orvos, majd zavartan köhintett egyet. – Azt javasolnám, engedje őt el…
A fiatalember értetlenül meredt rá.
– Azt akarja, hogy… – Látszott rajta, hogy képtelen kiejteni a száján azt a félelmetes szót, amely a baleset óta rettegésben tartja. – Nem! Nem fogom megölni a feleségemet!
– Kiss úr, kérem, nyugodjon meg! – csitította az orvos. – És ne fogalmazzon ilyen nyersen! Én csak arra kérem, vegye fontolóra a javaslatomat. Ön szerint Andreának élet ez? Ilyen magatehetetlenül feküdni éjjel-nappal, teljesen kiszolgáltatva mások jóindulatának? Ön akarna így élni? Feleljen őszintén, legalább önmagának!
Miklós lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Hittel hitte, hogy Andrea hallja, amikor beszél hozzá, hallja a kislánya hangját, amikor lejátssza neki az otthon felvett édes csacsogást és kacagást, hallja a kertjükben felvett madárcsicsergést, az eső dobolását az ablakpárkányon, és mindent érzékel a külvilágból, ami csukott szemmel felfogható belőle.
– Nem, professzor úr! A válaszom egyértelműen: Nem! Nem egyezem bele, hogy a feleségemet levegyék a gépekről, amelyek életben tartják!
Azzal felugrott, és kirohant az irodából, mert szégyellte a szeméből kicsorduló könnyeket. A harag és kétségbeesés könnyeit…

Egy hónappal az orvosnál lejátszódott beszélgetés után megtörtént az, amire emberi számítások szerint egyre kevesebb esély látszott
Miklós egyik délelőtt arra lett figyelmes, hogy miközben arról mesélt Andreának, milyen szép verset tanult kislányuk a nagymamájától, a beteg sápadt, keskeny keze megmozdult a takarón. A férfinak elakadt a szava az izgalomtól. Óvatosan megérintette az imádott nő kezét, és az ajkához emelte.
– Édesem, hát felébredtél?
Az asszony pillái megremegtek, néhányszor kinyitotta majd becsukta a szemét, végül tekintete megállapodott a férjén.
– Hol vagyok? – kérdezte erőtlenül, és megnyalta kiszáradt száját.
– Kórházban… baleset ért… de már nincs semmi baj… – dadogta Miklós, és ezúttal meg sem próbálta elrejteni a szeméből patakzó könnyeket. – Köszönöm, hogy… itt maradtál… nekem!