Ontja pipacs fényét
a vasárnapi alkony,
lassan tétován mozdul
a szeretőjétől búcsúzó asszony.
A nap még némán hátranéz,
egy percre felgyújtja
a buja gesztenyést,
s a férfi bársony hangja ellobban
a lángoló fák tornya alatt.
Csend…
Már csak messziről pislog az esti vonat,
a nő áll mozdulatlan a sápadó égbolt alatt.
Nem tudja, még mit hoz a holnap,
kedvese elment, ő maradt.
Arcához emeli jeges kezét,
letörli festett, csalóka mosolyát,
kopott padra ül,
s hallgatja a már reszkető fák sóhaját.
Nem tudja még, hogy az Úr segít
és hamarosan felkiált a hajnal,
nem kegyelmez, indulni kell,
hogy óvja, nevelje egyetlen kisfiát.
8 hozzászólás
Nagyon szép képek a búcsúzásról, benne van egy kis vágyakozás és a végén az anyai gondoskodás. Tetszett a versed.
Üdv: József
Köszönöm kedves Szhemi!
Köszönöm kedves Szhemi!
Kedves Tímea!
Az élet kegyetlen, a szerelem terén is.
Talán a vonat ha visszatér, visszajön a "kedves", addig pedig anyának kell lenni.
Tetszett versed, igazán komoly volt a mű felépítése és történeti szálja.
Gratulálok művedhez!
Ha időd és kedved van, látogasd meg munkáim.
Üdv: Metal Koala
Kedves Tímea!
Szép-szomorkás versedhez gratulálok!
Üdv: Borostyán
Köszönöm, kedves Borostyán!
Érdekes a téma, itt-ott ritka szép képekkel, az egyetlen, ami zavar, hogy hol azt látom, rímekkel próbálkoztál, hol meg nem. Konzisztensebben jobb lenne, személy szerint ez esetben én a rímtelenséget preferálnám.
Üdv, Poppy
Köszönöm,hogy olvastál! Szabad verset akartam, egy érzést kötöttségek nélkül visszaadni.