Szívem telve szószögekkel,
sorvadok csontvázamon.
Sorsom-bár acélfeszület-,
keselyűk dőzsölnek árnyékomon.
Fájdalmaim az éjben
ragyognak, míg fordúl a Nap
Én mindig kegyes voltam,
nekem még sincs, ki irgalmat ad.
Néma könyörgésben
kérdések zihálnak.
Rámlépnek hatalmak,
nyomot sem hagyok.
Keresztrefeszített halandó,
képmásom is fényt kapott
2 hozzászólás
Szép vers, kicsit szomorú, mintha bántottak volna.
Tetszett ez a versed is, mint mindeggyik.
üdv: József
Szép sorok. Persze másképpen, szép, mintha egy virágos mezőről írtál volna, de nagyon szép.
Üdv.: Phoenix