belesajdul a sötét
a semmi-sincs-jelenbe
vakká vált az éjszaka
dal szárad a kezembe
sápadt fényeket ölel a csönd
fekete köpenybe bújtak a színek
magára hagyta csillagait a Hold
sírnék de nincs kinek
dermedt mozdulatlanságban
távolról mintha a hangom hallanám
egy régi kiáltásom az
bejárta a Földet és most rám talál
megtorpannak a démoni árnyak
furcsa remegés fut át testemen
már semmit sem látni
de még sötétebbre kell festenem
ez a világ csak egy állomás
az Út vég nélkül vezet
a fájdalom csupán egy villanás
akkor sem engedem el a kezed
2 hozzászólás
Szia! Az első versszak annyira nem jön be, de a többi! Nagyon tetszik, főleg, hogy nem szájbarágós, meghagyja a gondolat szabadságát az olvasónak is. Üdv, Poppy
Szép napokat kívánok!
Szervusz Poppy!
Az első sor született meg… azután valahogy jött vele a többi…
Talán azért szabad, mert így született. Semmi akarás, semmi elképzelés, csak úgy szabadon 🙂 ahogy szeretem… Nem anarchistán de szabadon… még a versben is…
Köszönöm!
Üdv: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu