Kék és fehér.
Kék mint az ég, fehér, mint a lélek.
Rajta vonalak tekerednek, siklanak egymás mellett.
Kék a férfi, fehér a nő.
Összeölelkeznek és távolodnak…mint a szerelmesek.
Kék a vágy, fehér a szárnyalás.
Egy rántás, az öv kioldódik, utat enged a kiváncsi férfi pillantásnak.
Kék a keménység, fehér a lágyság.
A titokzatos női kimono a földre hullik,
s abban a pillanatban a színek jelentőségüket vesztik.
6 hozzászólás
Nos… igazán szép, és vízuálisan is látni a kéket, a fehérrel…
Nagyon érdekes a vers gondolata, és a levezetése is…
Van töltése. És van mondanivalója is "gondolom"))
Mikor a színek jelentőségüket vesztik, akkor olyan "kékesfehér" lesz minden??))
Én így fejeztem volna be:
A titokzatos női kimono a földre hullik,
s abban a pillanatban a színek, jelentőségüket már el is veszítik.
Igazán nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett!!!
Csücsültem felette…
Szeretettel: d.p.
Köszönöm az észrevételed Dénes! 🙂
…és az, hogy csücsültél felette, az jó jel! 🙂
…remélem! 🙂
Szia Krampuszka!
Nos én is idecsücsültem…:)
Grat!:)
Kedves Sleepwel!
Szeretettel köszöntelek az "asztalomnál"! 🙂
…és köszönöm!
Kedves Krampuszka!
Ez aztán igazán tetszik!
Kék és fehér…
Meghagyod kinek-kinek fantáziája szerint a folytatást!
Szeretettel: Falevél
Köszönöm kedves Falevél! 🙂
Hagytam kibontakoztatni a fantáziát! 🙂
Ildikó