Az utolsó lövés

[IG_KITOLT]

A szobában csend van, senki sem szól, csak a gyertyák sercegését, és a kandallóban ropogó tűz zaját hallani. A máskor vidám lángnyelvek most szomorú táncot járnak.
Az asztal körül négy fiatal ül, komor arcukat megfesti a vörös fény. Látom, ahogy Judit tenyerébe temeti arcát, kékre mázolt körmei a hajába túrnak. Hatalmas sóhaj tör fel belőle, meglibbenti az asztalon álló mécses parányi lángját. Az egy pillanatra elfekszik, megkormozza az alumíniumot, majd újra kiegyenesedik.
A fejemben kérdések százai cikáznak, kergetik egymást, mind válaszra várnak.
Valahonnan a messzi távolból egy kép kúszik a szemem elé. A svájci hegyek vakító fehérsége, az ég kéklő ragyogása valószínűtlenné teszi a később történteket.

A felvonón ülve a madarakat figyeltem, ahogy kevéske szárnycsapkodással is hosszan vitorláztak az enyhe szélben. Szerettem volna velük repülni, bár akkor én magam is úgy tűntem, mint egy óriási griffmadár a tiri-tarka síruhámban. Amikor a felvonó zökkenve megállt kiszálltunk, és végignéztünk az előttünk elterülő domboldalon. Az emberek egymás nyomában lendültek alá, ki lassan, ki gyorsan siklott végig a kijelölt pályán.
Mi öten összenéztünk egy pillanatra, lehúztuk a homlokunkról a szemüveget, és egy nagy csatakiáltás után indultunk.
Minden olyan volt, mint az álomban. A friss havon csúszott a lécünk, a menetszél arcunkba csapott, kibontott hajam szabadon lengedezett mögöttem. Jól vettem a kanyarokat, bár nem voltam profi síelő, nem féltem, hogy elesek. Ezért is lepődtem meg, amikor először megbillentem. Előttem a hó felcsapott, igaz nem magasra, de ahhoz elég volt, hogy megijedjek. Akkor még hamar visszanyertem az egyensúlyom, léceken maradtam.
Másodszor már nem. Igaz, ott nem a hó akadályozott meg, hanem a testembe maró fájdalom. A nyilallás a hasamnál kezdődött, de átsugárzott a derekamba, végül a fejemben éreztem. A térdem összecsuklott, egyre közelebb kerültem a földhöz, míg végül elvágódtam rajta. Az egyik léc reccsenve tört el alattam, míg a másik leoldódott a lábamról, és tovacsúszott. Amikor leértem, még pár métert siklottam a hátamon, majd megálltam.
Egy pillanatra nem éreztem semmit, de a tompa zsibbadás csak másodpercekig tartott. A fájdalom újra átcikázott rajtam, amitől felsikoltottam. Soha előtte nem éreztem ilyet, nem tudtam, mi történt velem. Tenyeremet a fájdalom központjára, a hasamra nyomtam, de az égető érzés nem enyhült. Most sem tudom hogy miért, de felemeltem a kezem, s ekkor szembe kerültem a borzalommal. A kesztyűm vöröslött a vértől. Ekkor sikítottam újra, de már sokkal halkabban, mint először.
A fejem mellett egy síléc fékezett le, majd megláttam magam előtt Zoli rémült arcát. Szemében kétségbeesés ült, és fehérebb volt, mint a hó. Megemelte a fejem, lehúzta a szemüvegem, majd a fülemhez hajolt, és duruzsolni kezdett. Szavaira még most is emlékszem.
-Nem lesz semmi baj. Mindjárt itt a segítség.
Hittem neki, de ahogy teltek a percek, egyre inkább éreztem, hogy nem ment meg senki, testem zsiborgott.
Közben a többiek is visszaértek, Kati, Judit és Gábor ott toporgott mellettem, Gábor telefonált, kiabált, de szavait nem értettem. Aztán nem csak a kiabálás fulladt a semmibe, hanem Zoli bíztatása is. Éreztem, egyre fáradtabb vagyok, a hóból sugárzó hideg már nem zavart, míg végül teljesen elcsendesedett és elsötétült körülöttem minden.
De csak egy pillanatra. A közvetkező másodpercben újra ott találtam magam a domboldalon, a barátaim között, csak épp nem a földön feküdtem. Mellettük álltam, a kör szélén, s elborítottak a zajok. Ellestem a többiek mellett, mire újra sikítani kezdtem. Oldalamon ragacsosra dermedt a vérem, körülöttem minden piroslott. Fejem Zoli ölében pihent, de a szemem csukva volt. Hófehér arcomra a fiú könnyei csepegtek, ahogy magához szorított. Akaratlanul is végigsimítottam magamon. Gábor némán meredt a testemre, a kezéből kihullott telefonja a hóba fúródott. A lányok egymást átölelve sírtak, míg végül megérkezett a mentőszán, feltettek rá, és sivító szirénákkal elindultak velem lefele a lankán.
Nem sokkal később a rendőrségen találtam magam. A négy barátom egymás vállán zokogott, Kati az orrát fújta, majd az ablakon át a szabadba nézett. A kórházból jöttek, ahol már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A nyomozó kérdésekkel bombázta őket, majd háromnegyed óra faggatás után elengedte a társaságot.

A fahasáb, amit Gábor tesz a tűzre, megroppan a hirtelen melegtől. A hang ott lebeg közöttünk egy ideig, majd elhal a némaságban.
Végignézek az arcokon. Vérágas szemek, könnymaszatos arcok néznek vissza rám. A tekintetekben értetlenséget vélek felfedezni a fájdalom mellett.
– Mi történ? – kérdezi váratlanul Judit. Szavai csak suttognak, de mégis tisztán érti mindenki.
– Nem tudom – rázza a fejét Zoli.- Előttem siklott, ügyesen, talán még jobban, mint délelőtt. Aztán egyszer csak felkiáltott, kibillent az egyensúlya, majd azt láttam, hogy elterül, és nem mozdul.
Megborzong az emlékektől, tisztán látom, feltűrt pulóvere ujja alatt lúdbőrözik.
– Az egész felfoghatatlan. Ki akarta megölni? – értetlenkedik Gábor. Kék szemeiben még mindig döbbenet ül.
– És miért? – teszi hozzá kérdéséhez az eddig hallgató Kati.
A többiek ránéznek. Egykori barátnőm ellöki magát az ablakpárkánytól, ahol eddig állt, s a barátai felé fordul. A hóról visszaverődő fény már nem az arcára esik, nem látom a szemeit.
Közelebb lép az asztalhoz, kihúzza a széket, és ráül. Könyöke a kemény fán koppan, majd tenyerébe hajtja a felét.
– Majd a rendőrség kideríti. Azért vannak.
– Én mégis szeretném hamarabb megtudni, mi történt. Enikő a barátunk volt, tartozunk neki ennyivel.
Jól esnek a szavai. Kati mindig a legjobb barátnőm volt, kiállt mellettem akkor is, mikor összevesztem a vőlegényemmel, és az öngyilkosságot tervezgettem. Megállított, észhez térített, nem hagyta, hogy önsajnálatba merüljek.
Judit széke megnyikordul a padlón, ahogy a lány hátra tolja. Ránézek, így látom, ahogy megrándul az arcán egy ideg. Nagyon finoman, éppen csak, de megrándul. Tekintetem próbálom a szemébe fúrni, de lehajtja a fejét. Elsétál Gábor mellett, megérinti a derekát, végül ő áll az ablak elé. Arcát még fehérebbre festi a vakító ragyogás, szemei körül fekete karikák sötétellenek.
– Talán jobb lenne a rendőrsége hagyni. Ők majd megoldják az ügyet.
– Nem akarok a rendőrökre várni! – csattan élesen Kati hangja.
Ahogy felpattan, a szék hátravágódik, és mivel nincs alatta szőnyeg, fájdalmasan felsír a parkettán. Látom, ahogy barátnőm kezei remegnek az indulattól, szeméből újra megindul könnyek áradata. Zoli hozzá lép, átkarolja a vállát, és hagyja, hogy átáztassák pulóverét a forró cseppek.
Megdöbbenek, és nem Kati kiborulásától, hanem Judit közömbös arckifejezésétől. Olyan szenvtelenül bámul ki a hóra, mintha csak azt közölték volna vele, hogy nem a Real Madrid lett a spanyol bajnok. Tenyerét az ablakpárkányra nyomja, homloka hozzáér a hideg üveghez.
Csúnya gondolat támad a fejemben, és hiába szeretném, nem tudok tőle szabadulni. Csak nézem a falfehér arcát, amit egyik oldalon vörösre fest a ropogó tűz, míg a másikat a hideg visszfény vonja be. Olyan érzésem támad, mintha ő nem akarná, hogy kiderüljön az igazság. Mintha őt nem érdekelné, ki lőtt le.
Egész mellé lebegek, alig vagyok karnyújtásnyira. Ha akarnám, megérinthetném, de mégsem teszem, mert nem tudom, milyen következménye lenne.
– A nyomozó is azt mondta, bízzuk rá az ügyet, és ne akarjunk mi magunk kutakodni.
– És te mióta vagy ennyire szabálytisztelő? – fordul hozzá Kati. Kézfejével elmaszatol pár cseppet, szemében dühös csillogást vélek felfedezni.
– Csak nem akarok úgy járni, ahogy Enikő.
– Félsz?
– De hisz ez érthető – kel Judit védelmére váratlanul Gábor.
Ránézek, de csak őszinte aggódást látok rajta.
– Nem tudjuk, miért történt? Jobb lenne azokra hagyni a nyomozást, akiknek ez a munkájuk.
Kati nem válaszol. Elfordul Zolitól, egyenesen belebámul a tűzbe, az izzó fahasábokat nézi.
Elfacsarodik a szívem, ahogy figyelem. Úgy szeretnék oda menni hozzá, megvigasztalni, de nem tudok. Csak állok a barátaim között, figyelem őket, és próbálok rájönni velük együtt, mi is történt velem.
– Beszélek a nyomozóval – szólal meg határozottan Kati. Csizmájának sarka hangosan koppan a parketten.
Ekkor váratlan dolog történik. Judit ellöki magát az ablaktól, szinte átrepül a szobán, és megáll a lány előtt. Megragadja mind a két karját, és olyan erővel szorítja, hogy Kati felszisszen a fájdalomtól.
– Maradj itt, ne keresd magadnak a bajt.
Kati kirántaná a kezét, de nem tudja.
– Judit, megőrültél? – lép melléjük Zoli.
Judit elereszti a barátnőm karjait, de nem lép odébb; farkasszemet néz velük. Szemében szikrázik az indulat, amit még kísértetiesebbé varázsol a kandalló tüzének visszképe.
Nem értek semmit, csak kapkodom a fejem egyikről a másikra. Aztán halványan derengeni kezd egy emlék, valahonnan a közelmúltból. Mielőtt azonban tovább gondolhatnám, barátaim hangja elvonja a figyelmemet.
– Nem mész sehova – sziszegi Judit. Hangjában annyi fenyegetés és gyűlölet vibrál, amennyivel még soha nem találkoztam. – Ha jót akarsz, elülsz a fenekeden, és nem ugrálsz, mert könnyen pórul jársz. Világos? Azt kérdeztem, világos?
Szinte fejhangon kiabál, miközben tesz egy lépést Kati felé. A lány hátrál, amíg nekiütközik Gábornak. Zoli valamivel távolabb áll, és csak bénultan nézi a jelenetet. Gábor hátulról rámarkol Kati csuklóira. Szorosan egymáshoz nyomja őket, nem törődik vele, hogy ez fáj neki.
Kati szabadulna, megrázza magát, de csak azt éri el vele, hogy Gábor még erősebben szorítja; látom, hogy a karján kidagad egy ér. Kati szemét ellepik a könnyek.
– Miért csinálod ezt? Mit akarsz?
– Csak azt akarom, hogy maradj nyugton – feleli szelídebb hangon Judit, és megsimítja a könnyes arcot. Kati elrántja a fejét, mire Judit belemarkol a hajába.- Ne bosszants fel!
Szemem sarkából látom, ahogy lassan felenged Zoli dermedtsége, és egy óvatos lépést tesz a hármas felé. Ez nem csak az én figyelmem kelti fel, hanem Juditét is.
– Maradj ott! – nyújtja felé a karját, miközben még mindig Katit nézi. – Maradj ott!
– Mi az ördög ütött beléd?
– Ne akard tudni. Még egy-két napig itt maradunk, azt ki-ki megy a maga útjára. Jobb, ha nem tudtok semmit.
– Most már tudni akarom, mi ez az egész.
Csak döbbenten állok az ablak előtt. Lassan teljes lesz a sötétség, a panzió körül már égnek a lámpák. Sárga fényük egybeolvad a kandallóban vibráló lángnyelvek színével. Az egész jelenet filmbe illő lenne, ha nem a barátaim lennének a szereplői.
Kati reszket Gábor markának szorításában, szőke haját még mindig Judit cibálja. Zoli inkább nem közeledik feléjük, csak tehetetlenül figyel. Gáboron nem látszik érzelem, kifejezéstelen arccal tartja sakkban Katit. Hol van már a szemiből az aggódás és a döbbenet?
Ahogy ott állok újra eszembe villan a korábbi gondolat. Judit arca kúszik a szemem elé, ahogy a nap fél-oldalról megvilágítja, a mosoly végigfut rajta, amikor észrevesz. Integet felém, én pedig mellé telepedek a padra. Ő átveti a lábát a keskeny deszkán, majd belenéz a szemembe. Egy pillanatig csak hallgat, majd váratlanul hozzám hajol és megcsókol. A döbbenettől nem tudtam mozdulni, ahogy most is ledermeszt az emlék. Amikor észre vette, hogy nem csókolok vissza, elhúzódott.
– Mi az? Valami baj van? – kérdezet.
– Én… csak… nem… – habogtam.
Zavarban voltam, kerültem a pillantását, inkább murvában kotorásztam a cipőm orrával. Judit is hallhatott, de aztán felpattant. Talpa alatt megcsikordultak az apró kavicsok, ahogy szembe fordult velem.
– Azt hittem, szeretsz.
– Én…
– Hallgass! Csalódtam benned.
Nem mondott mást, csak elrohant, és pedig némán néztem utána.
Az emlék elsuhan, de az érzés továbbra is megmarad. Lassan rájövök, mi is történt, de a megvilágosodás csak még több kérdést vet fel. Miért kellett így lennie?
Látom, ahogy Kati is kezd tisztába jönni a helyzettel. Már nem próbál kiszabadulni, inkább nyugodt hangon szól Judithoz.
– Van ennek köze ahhoz, hogy visszautasított?
Szavai ostorként csattannak a csendben. Judit arca megrándul, de a vonásai hamar kisimulnak. Átható tekintettel méregeti Katit, majd a válla mellett Gáborra pillant. Csak egy villanás az egész, de ez a másodperc is elég ahhoz, hogy rájöjjek: baj van.
Talán Zoli is megérez valamit, mert tesz egy lépést feléjük, hiába Judit kinyújtott karja.
– Miről beszéltek?
– Semmi közöd hozzá – feleli nyersen Judit. – Legalább te ne üsd bele az orrod.
– Tudni akarom, mi folyik itt. Ahogy elnézem, már csak én nem értem, mi ez az egész?
– Addig jó neked.
– Judit szerette Enikőt – mondja ki a tényt Kati.
A döbbenet ráfagy Zoli arcára, de azonnal ki is enged, mikor elcsattan a pofon. Egyetlen ugrással eléri Juditot, mielőtt újból megüthetné Kati. Megragadja a csuklóját, majd egy erőteljes csavarással térdre kényszeríti. Judit meglepetten sikolt fel, de hangját azonnal elnyomja a pisztolylövés csattanása.
Jéggé fagyok, szíven nagyot dobban, pedig már nem is élek. De nem csak én dermedek le, hanem mindenki a szobában. Zoli értetlen arccal pillant Gáborra, akinek a markában pisztoly feketéllik. Keze nem reszket, moccanás nélkül szegezi előre; egyesen Zolira.
A fiú lába megremeg, majd térdre zuhan a kemény parkettán. Mire leér, már nem csak a lába remeg, hanem az egész teste. Tenyerét az egyre terebélyesedő vörös foltra szorítja a mellkasán, de a vérzést nem tudja elállítani vele.
– NE! – sikít fel Kati, de Gábor másik marka még mindig béklyóba veri, s hiába vergődik, nem tud szabadulni. – Eresz el, te állat. Engedj el!
Judit először Gáborra pillant. Szemeiben döbbenetet vélek felfedezni, de az érzelem hamar tovalebben, helyét átadja a gyűlöletnek. Leguggol Zoli mellé, kedvesen megcirógatja a verejtéktől nyirkos arcot.
– Én mondtam, hogy ne üsd bele mások dolgába az orrod. Mondtam vagy sem?
Zoli csak elhaló hangon nyöszörög. A legszívesebben én is mellette ülnék, fognám a kezét, de nem tehetem. Csak nézzük mind a négyen egy szó nélkül a szenvedéseit, ahogy egyre jobban elhagyja az ereje, majd lassan elfekszik a földön, és kapkodva szedi a levegőt. A folt már nem nő, s a zihálása is egyre csak halkul.
– NEEEEEE! – ordít Kati, miközben még egyszer megkísérli a lehetetlent: kiszabadulni a szorításból. Gábor azonban most sem engedi, így végül csak ernyedten lóg az erős karon, és elfúló hangon zokog.
Meg tudom érteni, és is hasonlóan érzem magam. Tehetetlen vagyok, pedig a tenni vágyás majd szétfeszít.
Aztán a fény lassan betölti a szobát, amit láthatóan csak én érzékelek. A ragyogásból egy alak bontakozik ki; Zoli magas termete, széles válla egyre jobban elválik a mögötte felvillanó csillogásból, míg végül mellettem állapodik meg.
– Mi történt? – kérdezi visszhangos hangon.
Nem felelek, csak a fejemmel biccentek. Elég ránéznem, már tudom, megértett mindent. Öklét a lövés helyére szorítja, ahogy én is tetem, úgy látszik, ez ösztönös mozdulat. Már ketten szemléljük az eseményeket, úgy, hogy nem tehetünk semmit.
Judit térde nagyot roppan, ahogy felegyenesedik, és Katihoz lép. Ujjaival az álla alá nyúl, felemeli a fejét, kényszeríti, hogy a szemébe nézzen.
– Tudod, hogy már mindegy? Most már édes mindegy neked. Halott vagy.
Gábor ellöki magától Katit. Mivel nem számít rá, megtántorodik, majd orra esik, mire visszanyeri az egyensúlyát. Amint sikerül neki, szembe fordul a párossal.
– Gyilkosok vagytok. Mind a ketten. Ti öltétek meg Enikőt, és most Zolit is. Mit akarok? Velem is végezni? Tessék, itt vagyok – kiáltja, miközben kitárja a karjait két oldalra.- Mi lesz? Melyikőtök húzza meg a ravaszt?
A durranás visszhangzik a füleinkben. Zoli megszorítja a kezem, hallom, ahogy felnyög mellettem.
Kati fájdalomtól eltorzult arccal néz Gáborra és Juditra. A bimbózó vérfolt egyre jobban szétnyílik a rózsaszín felsőjén. Ajakat résnyire tátja, tüdejéből bugyborékoló hangok törnek elő. A rózsaszín vérpatakocska megindul a szája szegletéből. Összeroskad, ahogy korábban Zoli is, de a tekintetét nem veszi a gyilkosairól.
– Meg… fogtok… bűnhődni – nyöszörgi, majd tekintetéből kihuny a fény, és zsákként roskad az oldalára.
– NE! – ordít most Zoli, de ahogy korábban Kati, ő sem tehet semmit. Már nem, s így nem.- Miért? – suttogja. – Miért, miért, miért…
Térdre esik, de nincs időm és energiám magyarázni neki, mert a megjelenő Katit venném pártfogásba. Tekintetébe értetlenség csillog, ám mielőtt bármit is mondhatnék neki, kivágódik a szoba ajtaja, és két rendőr ront be rajta.
– Wegwerfen! – ordítja az elől álló.
Markában pisztolyt szorongat, amit egyenesen Gáborra szegez. A felszólításra szinte azonnal érkezik a válasz, dörrenés formájában. A rendőr oldalra vetődik, kitér a lövés elől, és azonnal tüzel. Az ő golyói célba érnek. Gábor hanyatt vágódik az asztal mellett, a fegyver nagyot koppan a parkettán.
Szinte semmit sem értek. Csak kapkodom a fejem, ahogy Kati és Zoli is. A lövések hangjai még el sem ülnek, amikor fekete árny kúszik be az ablak alatt. Körbe fonja Gábor holttestét, majd egy másik, ellenszegülő folttal egyesülve eltűnik.
Juditra pillantok. Dacos szemekkel térdepel Gábor teste mellett. Keze a pisztoly markolatára csúszik, hiába a figyelmeztetés. Amint megragadja, azonnal cselekszik. Mielőtt a rendőr lőhetne, megteszi saját maga.
– Fangen Sie mich nicht auf! – kilátja még utoljára, aztán tüzel; maga ellen.
Az utolsó lövés dördül el.

A szoba megtelik rendőrökkel, nyomozókkal, nyomszakértőkkel. Nyüzsögnek, zsongnak, beszélgetnek, amiből én csak töredéket értek, de a tot, selbsmord, mord szavak jelentését felfogom. A látványt azonban nem. És az értelmét sem. Fogalmam sincs, miért kellet így lennie.
Kati és Zoli egymás mellett áll, beszélgetnek. Csak egy pillanatra nézek rájuk, aztán tekintettem a fekete zsákra téved, amibe Gábor testét emeli bele két rendőr. Arca vértelen, bőre száraz. Ahol feküdt alvadó vértócsa feketéllik.
Övé az utolsó test, amit kivisznek. Nem marad más csak a megjelölt nyomok, a vértócsák, és a gyilkos érzés, ami a szobában uralkodik. A nyomozást vezető rendőr végigtekint a helyszínen. Homlokát mély ránc osztja ketté, majd fáradt hangon csak ennyit kérdez:
– Warum?
Talán sosem kap már választ, hisz, akik felehetnének, mind halottak, gyilkosság által, vagy önkezűleg…