A halál völgye

I. Fejezet

A férfi állt a szikla szélén. Fekete köpenye és szakadt nadrágja lobogott a szélben. A cipője félig leszakadt a lábáról. Alatta háromszáz méter mély szakadék tátongott. Lába vérben úszott. Egy lövedék a rendfenntartók impulzusfegyvereiből mély nyomot hagyott a húsában. Végignézett magán még utoljára, mielőtt elindul lefelé. Egy visszahajló perem felett állt. A múltjában kutatott út után a mélybe. Tudta, hogyan kell lejutni a teljesen függőlegesnek és simának tűnő felületen. De sérült lába nem volt bíztató a milliméter pontosan kiszámított ugrások és néhol egy-két újjal való kapaszkodáshoz. Üldözői utolérték. Hallotta a vörös és kék impulzuslövedékek becsapódását maga körül. Előredőlt, lezuhant a mélybe, de ahogy már oly sokszor megtette ezt, most is az utolsó pillanatban elkapta a szikla szélét, és a növényzettől elrejtett kis barlangba érkezett páros lábbal. A lövés helye iszonyúan sajgott. Minden mozdulatra belenyílalt a fájdalom. Kifújta magát. Az ugrás rutinjától eszébe jutott, hogyan jutott el ide. A tizennégy éves kissrác, akinek a szüleit megölte egy többszörös gyilkos. Ő csak önvédelemből tette. Ezt hajtogatta magának mindig. Négyévi javítóintézet a külső bolygók egyikén és két év börtön a Gordionon megtanította erre. Bármit megtehetsz. Csak önvédelemből. Őt belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Biztos benne, hogy ő nem lehet a hibás. Lelke mélyéből megszólalt egy hang. – Igen. Az első önvédelem volt. És a többi? A George, Kellington és a többiek, akinek talán a nevét se tudod. Ők is önvédelem? Hogy lehet, hogy téged mindig megtalálnak? Amikor te vagy az egyetlen, aki megszökött a Gordionról, és aki túlélte a Gemrán tűzözönt? Hogyhogy a fejvadászok elől nem tudsz elbújni? Benned van a vérszomj! Te arra születtél, hogy ölj és nem arra, hogy menekülj! Mutasd meg ki vagy! – A hangra egyből válaszolt. – Hogyan mutassam meg? Sérült a lábam és fáradt vagyok. Olyan fáradt, mint még soha. Miért kellett ennek így történnie? – A belső hang elhallgatott. Hallotta a rendfenntartók szitkozódását a Haronnen nyelvén. Ez a gyönyörű bolygó is a Birodalom részévé vált. Mindenhol ott voltak. De tudta, hogy hova nem mert bemenni egyetlen katona sem. A kanyon mélyén éltek azok az állatok, akiknek az elpusztítására a Birodalom rengeteg kísérletet tett, de egyetlen vadász sem tért vissza, és a neutronbombák is hiába hullottak a hatalmas völgybe. Kétezer-ötszáz méter mélyen a klimanonnak nevezett állatok vígan éltek tovább. Fémes páncéljukon nem hatolt át egyetlen tűzvész, vagy lövedék sem. Nagyon kevesen látták ezeket az élőlényeket, és azok sem beszéltek róluk sose. A Trimaron bolygó lakói mélyen hallgattak arról, hogy voltak, akik beléphettek ezek közé a vérengző szörnyek közé. A legősibb itt élő törzs távoli leszármazottai léphettek egyedül a völgybe, de csak, ha lejutottak csak a két apró csákány segítségével, amit a Trimaron nyelv klimalánnak nevezett. A völgybe mással lejutni nem is volt lehetséges. Nem volt sikló, ami be tudott volna manőverezni a pengeéles sziklák között, és nem volt kötél, ami az utolsó háromszáz méteres szakaszon el ne szakadt volna. Éjjel a klimanonok egész ezer méterre is kimerészkedtek a völgyből a környező sziklasivatagba. Lent a kanyon mélyén sosem vadásztak. A férfi nem tudta, hogy hogyan fogják fogadni, vagy hogy akár lejuthat-e a klimalán nélkül. Ugyan az ősi törzsbe tartozott ő is, de a megkülönböztető jelzésként ráégetett tetoválást épp percekkel előbb tépte le a lábáról az impulzuslövedék. Tudta, hogy a véréről bármikor felismerik, de nem volt benne biztos, hogy a tesztet nem a feje letépése után végzik-e el. Ezen a bolygón sem volt senki biztos benne, hogy ki járt már a völgy mélyén, és ki nem. A titkos tetoválást olyan helyeken helyezték el a klimanonok, hogy azt soha nem találta volna meg, aki nem tudja, mit keressen. A lények fantasztikus emlékező tehetségüknek és hosszú életüknek hála, aki egyszer járt lent gyerekként, azt élete végéig megismerték, de csak, ha rajta volt az általuk egyedileg készített nyom. A völgyben a burjánzó zöld levéltenger hívogatóan suhogott. Elindult a hosszú úton lefelé. Egy sziklakiszögellés, egy szemmel nem is látható bemélyedés, lábtartóként funkcionáló megkövesedett kis gyökér. Évezredek óta minden trimaron ösztönösen követte ezt az ösvényt, hogy megmutassa férfivá avatott fiát a klimanonok ősi nemzetének. Furcsa szimbiózisban élt a két nép háromezer éve, amikor az első emberi telepeseket szállító kolonizáló hajó megérkezése óta. A férfi már szinte érezte az első rejtett pihenőt maga alatt, amikor sérült lába megcsúszott, féloldalas csúszással zuhant rá a sziklapárkányra. Megállt, egy pár pillanatig megmozdulni sem mert, majd miután megbizonyosodott róla, hogy minden testrésze megvan, megnézte a lábát. A lába a megégett sebszéleken újra elkezdett ömleni a vér. Tudta, hogyha most nem jön valaki segítségére, elvérzik. Felnézett az égre. Innen a kanyon mélyéről nem lehetett látni a napot, de a szürkület mutatta, hogy lassan éjjel lesz és vadászidő. Mosolyogva gondolt a rendfenntartókra, akik még nem érték el a kritikus ezerméteres magasságot. Amikor az utolsó napsugár kihuny és teljes sötétség borul a völgyre, a klimanonok felemelkednek enni. Azon a magasságon van egy élettel teli mellékvölgy, ahol mindig találnak megfelelő húst maguknak, mert a dús növényzet a kisebb állatokat még a veszély ellenére is idecsalja. Egykor ők voltak az egész bolygó urai, de mostanra elfogytak. Sokmillió lényből alig néhány tízezer élt a völgyben. Egy idegen faj támadta meg őket, akiket az emberi kolóniával együtt győzték le hatalmas vérveszteségekkel. Azóta megfordult a helyzet. Az ember nagyon gyorsan szaporodtak, a háború után létszámuk harmincszorosára dagadt, míg a klimanonok száma alig kétszereződött meg és beszorultak a völgybe. Hatalmas gyűlölet gyűlt össze bennük minden ember iránt, de nem felejtették el, hogy a trimaronok segítették őket az ellenséggel szemben és mindig mellettük álltak, de azt is tudták, hogy holmi néhánynapos Birodalom ellen elvesztették a csatát és azóta idegenek tapossák az ősi földjüket.
A férfi nem járt lent a völgyben tizennégy éves kora óta. Azon az egykori estén mindent elvesztett. Az egyik leggazdagabb Homeidai család egyetlen gyermekeként a város vezetői közé kerülhetett volna. Senki nem keresi már az okokat, hogy szülei gyilkosa miért ment be a házukba. A biztonsági rendszert gondosan kiiktatta és úgy jutott be az épületbe. A fiú akkor tért vissza a völgyből. Éjszaka volt. A férfi kifelé tartott a házból. Meglátta a fiút és felemelte a kezében tartott kézifegyvert. A fiú gondolkodás nélkül cselekedett. A két klimalánt belehajította a férfi szívébe. Az az utolsó erejével tüzelt, és meghalt. A fegyver eltűnt. A fiú megijedt és kiszaladt a házból. Egy napig bolyongott, amikor a rendőrök találták meg egy környékbeli sikátorban. Három gyilkosságot varrtak a nyakába. Később kiderült, hogy a szüleit is klimalán végezte ki. Életfogytiglanra büntették, és mivel fiatal volt, egy nevelőotthonba került. Itt követte el a második gyilkosságát. Vékony volt, alacsony, gyengének látszó fiú. A köztársaság egyesült börtöneiben senki nem tudott a trimaronok képzéséről. Hogy ő min ment keresztül addig, míg eljutott a kanyonba. És a népéhez hűen soha nem is beszélt a hatalmas lényekről. Soha nem csapódott bandába, egyedül volt. Egy börtönbéli nagyfiúnak nem tetszett, ahogy szálegyenes tartásával lenézi a nála jóval nagyobb darab elítélteket. Megütötte. A fiút a hatalmas ütés meg sem rázott. Egyetlen ugrással pattant fel, és ütött vissza. Pontosan szegycsontra. Tucatnyi őr szeme láttára szakította be a bandavezér mellkasát. Megcsapta a vér szaga. Egészen megváltozott. A legkisebb okkal is ütött. Örökre benne maradt a hang, ahogy a szegycsont átszakad. Többet senki nem szólt hozzá egy rossz szót se. Utána, mikor átkerült a Gordion poklába újabb hasonló helyzetbe ütközött. Ott egy törött szikladarabbal vágott át egy torkot. És már élvezte az ölést. Valahol a szíve mélyén viszont még benne volt az érzés, hogy tehette volna másképp is. Nyugtatta magát, hogy ezek szükségesek voltak, hogy többre ne legyen szükség. Senki nem akar meghalni. Nem most érezte először a halál közelségét. De most volt először, hogy nem tehetett ellene semmit. A seb egyre nagyobb volt, ahogy az égési varr fokozatosan szakadt fel. Enyhe félhomály uralkodott a völgyön. Már közel volt az éjszaka. Esélye sem volt már lejutni a vadászat előtt a völgybe, és ha itt találják eledel lesz belőle. Tudta itt megpecsételődött a sorsa. De legalább azt a húsz rendfenntartót is a halálba küldte, akik őt megölték. Már biztos volt ebben. Megölték. De nem juthatnak ki a völgyből. Gondolatban megbocsátott nekik. Halkan suttogta:
Ti a halálba küldtetek engem, én pedig titeket. Emlékezhettetek volna arra, hogy csak annyira szabad behatolni a kanyon mélyére, ahonnan a teljes sötétség beállta előtt vissza tudnak térni. Biztos volt benne, hogy nem fog sikerülni nekik. A kanyon nagy mennyiségű platina, titánium és vas ötvözetet tartalmazott. Az interferencia olyan nagy volt, hogy a rádiók már a közelében sem működtek. A járműveiket letették egy szikla szorosnál, ahova ő vezette őket. Arra számított, a kanyonban felhagynak az üldözéssel. Rossz volt a számítása. Követték. Akkor még nem tudta, hogy a fejére kitűzött vérdíj ötmillió kreditre emelkedett. Ez elég volt egy leszerelésre, egy hazautazásra és azután haláláig dúsgazdag életre egy katonának. De kétszeresét érte, ha valaki élve a Gordion helytartója elé vitte volna. Biztos volt benne, hogy most utolérik. Tudta, ha nem jut el a párkányig, akkor nem adja olcsón a bőrét. Gondolatai megint eltévedtek a gyilkosság gondolata felé. Talán bocsánatot akart kérni minden halottól? Ezt sem tudta. Csak számba vette őket. Amikor a Gordionról megszökött, négy katonának vágta át a torkát, és egy pilótának, miután az a Gemránra szállította. A félreeső kis bolygót a birodalom pár hónappal foglalta el. Amikor megérkezett, egy hétig bujkált. A retinaszenzorok viszont még nem voltak kiépítve, így rájött, hogy szabadon mozoghat a város szegénynegyedeiben, amíg elkerüli a rendőröket. Rendbontások idején elpárolgott, mint a kámfor. Nem jelentett neki gondot percek alatt egy alacsonyabb toronyház oldalán felkapaszkodni. Egy kocsmában egy ember odajött hozzá. Jól öltözött polgárnak tűnt, nem illett a füstös légkörbe. Megkérte egy szívességre, ezért felajánlott ezer kreditet. A fiúnak nem volt különösebben aggálya a munkával kapcsolatban. Szabad életének első nem szükségszerű gyilkosságát is elkövette. Akkor kezdődött az a karrier, aminek a végét érezte. Ő lett a legjobb bérgyilkos az egész birodalomban. Azt a bolygót a munka elvégzése után nem sokkal a földdel tették egyenlővé. Nem tudni azóta sem, hogy ki támadt, de valaki lerohanta a Gemránt. Egy napig tartott. Egyetlen fűszál nem maradt rajta épen. Egyetlen sikló jutott ki egy héttel az invázió után. Ő volt az, egy lánnyal. Ketten élték túl a tizenhatmilliárd lakosú bolygón. Beleszeretett. De a fejvadászok megtalálták. A lányt találat érte, azonnal meghalt. A fiú tovább menekült. Benne volt a vérszomj. Egy egész szakasznyi fejvadászt megölt azon az éjjelen. Másnap megkapta a következő feladatát. Ötezer kreditet kapott érte. Ez egy állami tisztviselő negyedévi fizetésének számított. Az átlagember nem is látott ekkora összeget egyben élete folyamán. Tovább kellett állnia. Egy jól megfizetett csempésszel tovább vándorolt. Nemsokára saját siklót vásárolt, és megtanult űrhajót vezetni. Pár évvel később már ő volt az egész Birodalom körözési listájának élén. Tucatnyi esetben majdnem elkapták, de mindig talált kiutat. Be akarta fejezni. Ott, ahol született. Besokallt. Nagyon sok volt neki. Magától undorodott meg. Több, mint hetven élet száradt a lelkén. A kezére nézett. A fekete szikla mellett a vértelen fehérség szinte világított. Fekve szédült. Tudta, nemsokára elájul. Az utolsó fénysugár is kikúszott a kanyonból. Hallatszott a mélyben, ahogy mozognak a levelek, ahogy a klimanonok készülődtek a vacsorához. A legkönnyebb prédát kihajították mindig a szikláról, hogy a levegőben elkapva legalább a sport élvezetét megkapják a vadászat helyett. Szeme előtt csillagok szálltak. A szeme lecsukódott. Tudta, most itt a vég. Eddig élt. Az utolsó pillanatban még látta, ahogy a teljes sötétségben egy vörös fénypontokból álló tömeg felröppen a fák közül és nem látott már semmi. Nem fájtak már neki a sebei. Szárnysuhogást hallott közeledni. És minden elfehéredett. Gondolatában kérdezte szinte, kétsége sem volt, hogy nem tud már beszélni, mégis elhalón, de saját hangján szólalt meg utoljára:
– Hát ez a halál. – És elvesztette az eszméletét.