Mint szomorú őz szeme, olyan a szobám. Árva, mint én. Belépek, s mintha lennék része homályos gondolatnak, mely nem vezet sehová. Nyitott ablakomon ma belép a nyár, de selyme vádló, cinikus. Néha megkérdez egy-egy fénysugár: ki vagy te?
Nem tudom. Nem tudom, hogy kerültem erre földre, nem tudom, miért van bennem szó és láng, mely kicsap lelkemből.
Vagyok.
Vagyok, min Te. Vagyok utánozhatatlan hézag az idő rácsain, vagyok semmi kis szellentés a tér himnusza alatt.
Olykor jó lenne nem lenni, olykor jó lenne, ha az egész Föld siratná nincsemet.
Ki vagyok én?
Az vagyok, aki bánat az ünnepedben. Ünnepelnék Veled én is, de Te nem engeded. Érzed kesernyés illatom, ami a magány, és félsz tőlem.
Az vagyok, akivé teszel. Örömeid felett köröző turulmadár is lehetnék, de Te nem engeded. Félsz, hogy rázuhanok hétköznapod szabásaira, s összegyűrődik életed.
Félsz belém élt vasalni?
Félsz tőlem, mert gyengeségem tükör gyanánt fogadna?
Játék, röpke szó az élet. Játssz velem, kérlek!
Fogadj el, ahogy vagyok, hisz nem vagyok rossz, csak rossznak látsz!
Szeretlek.
Kis szobám lebeg Óbuda fölött, nem tartja már semmi hit. Vékony láncokon csüng varázslatom. Ez vagyok én. Ez, akivé tettél, aki mindig is voltam.
Úszom a csillagok alatt.
Szemed fényeiben olykor könny lehetek?
Mint szomorú őz szeme
By Koós Attila
1 hozzászólás
Kedves Fabatka! "Vékony láncokon csüng varázslatom." Ez a mondatod gyönyörű, csak nem értem, hogyan illik bele a szövegkörnyezetbe- nem látom az értelmét. Valószínű én vagyok az oka, mert irodalmi érzékenységem kívánni valót hagy maga után.
Nagyon szépen írsz, nekem egyébként tetszenek a szószerkezeteid, lehet , hogy túlságosan sok jelzőt használsz, de ezek egyediek- így feledteti velem a zsúfoltsági érzést.
Írásodhoz gratulálok!