Tizenkétszer mesélek mindent el neked
Mindenről lekaparom az életet.
Mindent átszitálok, semmi sem marad fenn
Csak panasz és fájdalom mivel beérhetem.
Elszaladok, nehogy meglássam a félelmemet
Akár a bárgyú birkafejű „modern” emberek.
Minden harcom félbehagyva,
Sötétségem így akarja.
Azt képzelem, megértem a lényeget
De csupán fejtegetem a tényeket
Semmim sincs ami javamra válhat.
Miért nem tudom befogni a számat?
Önsajnálat falán tapadt akarat
A sötétség befagyasztja agyamat
Éjjeli képzetek cikáznak, rohasztanak
Fájdalomból vajúdva utódokat.
Meg- megzavar az élet-áradás
Hömpölygése körülöttem,
Ki vagyok? Mit hajszolok itt lenn?
Nem lehetek ide való
Elsodor az élet-folyó.
Csak mutass most valami szépet
Adj valami szerelmet, kérlek
Mámor-illatú feledésbe
Ringass vele néhány percre
Halálba gyötör már
Az örök bíró itt bennem,
Ítélete ez az élet
Mit nem tudom miként éljek.
3 hozzászólás
Érdekes vers, ahogy a végére fogyatkoznak a sorok, úgy látom elszállni az önbizalmat is, de talán már megvan a válasz az utolsó kérdésre is.
Hanga
Ez a kislány nem a földön él, a föld-rög dolgai nem érnek fel röptéhez. Nem mondom neki azt, hogy szálljon le, mert tudom, rossz tanácsot adnék. Az álomvilág értékesebb a kézzel fogható valóságnál, s az elképzelt szerelem édesebb, ékesebb bármiféle beteljesült szerelemnél.
DE mégis, ennek ellenére is, az életet élni kell, akár sántán, bénán és vakon is!!!
Szia: én
Barcsak a sotet gondolatainkat is tobben fel mernenk vallalni! Hiszen az ejszaka ismerete nelkul hogyan lehet ertekelni a napfenyt?
Sandor