„ …Utazni annyit jelent, mint minden pillanatban születni és meghalni…”
Victor Hugo – Nyomorultak (javított könyvtár)
I. sz. 1862
Hogy mi is lehet az a fájdalom? Senki sem tudja igazából annak ellenére, hogy rengetegen közel jártak a megtapasztalásához. Akik megtapasztalhatták, azok már nem élnek, akik sínylődnek miatta, azok szenvednek a mai napig.
Hogy mi a pillanat? Tudhatja bárki is ezekre a választ? Lehetetlen. Az érzés és az érzékelés szubjektív. Pontosan úgy, mint a halál, csupán az elmúlás az objektív része, de annak is inkább a biológiai vonatkozása. Ki tudhatja, mi vár ránk a halál után…
Nyilván nem tudhatjuk, meddig tart meghalni, csupán a mértékegységét, amiben mérhető, ez pedig az élet. Miután levontuk ezt a kicsit megbotránkoztató következtetést, rájöhetünk, hogy halálunk éppolyan hosszú, mint életünk és ez fordítva is így van. Azonban nem temethetjük el magunkat élve. Annak semmi értelme sem lenne.
Nagy kérdések nagy válaszok, mégsem foglalkozunk velük semmit szinte? Egyszerű a válasz, világosabb a Napnál! Miért foglalkoznánk a túlvilággal, amíg itt vagyunk? Sok példa felsorolható, amikkel az utóbbi kijelentésem megcáfolható. A középkor, a múltunk, a jelen, talán maga a jövő is azt kutatja, hogy mi lehet a túloldalon, de addig nem tudhatunk meg semmit, amíg valójában a jelennel vagyunk elfoglalva. Az úton sem mehetünk át amíg meredten a mi oldalunkra meredünk.
Körültekintés – ez lenne hát a megoldás? Megoldás nem létezik, csupán halogatás, amivel beköszönthet egy kis idő (még) a megoldásra váró probléma számára. Hogy miért keresünk mégis mindenhol megoldást a problémákra? Talán azért, mert az ember szereti a halogatást, a praktikát, miszerint „felesleges addig megcsinálni valamit, amíg az nem szükségeltetik”. Akik nem így gondolkodnak, azokat általában különcnek titulálják.
Mi hát az idő és mi hát a halál? Semmi olyan, amitől félnünk kellene, csupán olyan folyamat, mely során átadhatjuk a stafétabotunkat a jövőnek, azoknak, akikre áthárítjuk a jelen problémáit, akiket fiatal gondolkodóknak hívunk, s azt valljuk róluk, hogy nekik is kell bizonyítani, miközben a mi feladatainkat oldják meg.
Ennyire lusták lennénk? Békét kötünk azokkal, akiket harcban kellene legyőznünk? Kompromisszumot azokkal, akik vágják alattunk a fát?
Itt nem a technikán és a gondolkodókon van a sor, hanem az embereken, akik hiszik, mások megteszik helyettük a kellő lépéseket.
Ezt azonban rendszeresen elfelejtjük, és rábízzuk a természetre az egészet. Ráfogjuk, hogy ez már nem lehet jobb, a jelen nem lehet jobb, még ha mindent beleadunk is. A természet azonban lesújt és halállal fizet ezért, miközben a jutalmat is természetesnek fogjuk fel. Korai halál, nyomorult halál, fájdalmas halál… – elkerülhetetlenek? Igen, ha csak néhányan gondolkodnak.
Szirénák harsonája játszott most színjátékot. Alig néhány másodperc és máris az örökkévalóság válaszolt.
– Figyelem, figyelem! – szólt közbe egy hang, amit talán sokan emberinek hihettek volna, mégsem volt az. Diána szólt a legénységéhez. Egy operációs rendszer egy csillaghajón. Emberi hangja volt, mégis gépies hanglejtéssel próbálta az illúziót tökéletesen elfedni az emberek elől. Ez természetesen nem sikerült. – Pont-görbemeghajtók aktívak. Kiérés a normál űrbe; másfél perc.
Aki nem találta volna ki, a jövőben járunk. Hogy melyikben? Nem tökéletesben, nem a jóban, nem a rosszban, nem a szörnyűben. Egyszerűen csupán a messziben.
A földi flotta büszkesége, a Diána Földerő Támadó- & Mentőhajó szelte át az eget és talán még többet is. Legénysége kicsivel kevesebből mint 400 főből állt, akik mindannyian tudták a dolgukat. Mindenapjaikat a hajón töltötték, megállás nélkül szolgáltak valósággal.
Szükség is volt rá, hiszen hatalmas hajó volt Diána. Az a bizonyos 400 ember kényelmesen elfért rajta, és a viszonyok ellenére a hajó meg is volt velük összhangban, hiszen míg Diána szolgálta őket, addig a személyzet szolgálta magát a hajót.
A leírás azonban pontatlan. Hogy tehet ilyet egy leíró… hiszen egyre csak száguldott a hajó. Nem lehet pontosan körülírni, egy élet is kevés lenne hozzá. Sokan is készítették, ezrek talán, büszkeséggel, hiszen egy zömök műalkotás. Gond nélkül viseli az űr „nyomását”.
Diána azonban nem volt teljes. Egy bizonyos gépezettel szedte szét magát és rakosgatta a tömör fényben össze. Így utazott nagyobb távolságokba.
A legénységéről mit lehet tudni? Összeszokott csapat volt, csakhogy a hatalmas létszám miatt a tökéletes összhang egyáltalán nem lehetett jelen. 400 ember egy helyen? Még öt is összekap, ha sokáig összezárják. Az emberi természet egyszerűen ilyen. Nemcsak hogy pusztítja magát, de talán el is árulná.
Próbálkoztak rengetegen megnevezni a jelenben az űrutazás könnyedségét jelentő teret, dimenziót, amit talán a jövőben hipertérnek hívhatnak, ha bizonyosan eljutunk oda. A neve azonban ismeretlen. Nem tudhatjuk, ahogy a saját jövőnket sem ismerhetjük meg egy másodperc alatt.
Diána kapitánya nem szerette a nevét. Egyszerűen a rangján szólították a hajón. „Admirális” – csak így, nyersen. Kapitány lett volna? Az volt, azonban a Diánán nem lehetett szimpla kapitány a vezető, hiszen a legerősebb és legkorszerűbb hajója volt a Földnek. Ezt a pozíciót ki kellett érdemelni. Mindezek ellenére a hajón kívül a „Diána kapitányának” nevezték meg.
Külön szoba járt neki, tágas, nem úgy, mint mindenki másnak. A többség mégis egyszemélyes kabinokban volt elhelyezve, legfeljebb kettesben, mégsem voltak hely szűkében.
Akár egy jól működő szervezet. Mindenkinek megvolt a helye, míg a beosztás a parancsosztást jelentette csupán, nem pedig a társadalmi elhelyezkedést vagy hasonlót. A megosztás pusztán szakmai volt.
Egyenruhájuk árulkodott arról, ki hová is tartozott. Egyesek szürke árnyalatú kék kezeslábasban tevékenykedtek, míg a tisztek feketében, ezzel is hangsúlyozva, hogy őrajtuk múlik a hajó sorsa, ha harcra, esetleg politikára kerül a sor. Ha az ember belegondol rájön, valójában sokkal több múlik akár egy hajó, akár egy busz, akár egy vonat esetében a szerelőkön, mint magukon az irányítókon. Az irányítás azonban felelősségteljesebb, így nagyobb rálátás is szükséges hozzá.
A hídon volt éppen a hangsúly – általában mindig, hiszen ott volt jelen az egész vezetőség. Az Admirális (kapitány), Tomphyn elsőtiszt és a többiek, akik irányítottak hajtóművet, fegyvereket, meg hasonlókat a hajón. Körülbelül 15-en lehettek itt. A többiek szerteszét. Valaki a reaktoránál munkálkodott, valaki a kertben, míg valaki a gépeket szerelte vagy éppen a vezetékeket.
Nyugalom nehezedett a hangulatra.
Tomphyn elsőtiszt fürge kezével járatta ujjait az egyik konzolon, majd felnézett enyhén zöldes-kékes szemével a kijelző fölött. Tekintetéről az ember leolvashatott bármit, csupán azt nem, hogy mi zajlódhat le a fejében. Csontos arcán azonban az érzések nyomot hagytak, amint átvillantak az agyában. Aránylag magasnak volt mondható, körülbelül 180 cm-es méretével azonban nem vált ki a hídon levőktől, csupán néhány női tiszttől. Barna rövid haja és borotvált arca szabványos tiszti megjelenésnek felelt meg. Nem lehetett semmiféle plusz külsőség a szabályzat szerint, ami bármiben is akadályozhatta volna a szolgálat teljesítésében. A hajón mindenkire igaz volt ez, ahogy az Admirálisra is.
A méreteket illetően az Admirális pár centivel magasabb volt és egy kicsit nyúlánkabb is, észre lehetett venni, hogy bizonyára jó pár éve szolgálatban van már. Jellemvonásai pedánsak voltak, szigorúak, amennyire csak egy emberé lehetett, aki katonának mondja magát, pedig határozottan tapasztalt inkább már.
– Minden a megszokott módon – jelentette ki Tomphyn az Admirális felé.
– Helyes – bólogatatott, majd egy másik irányba szegezte a tekintetét és az utazással kapcsolatosan kérdezett valamit.
– Alig egy perc – kapott rá választ a hajtóművekért felelős kijelzőnél serénykedőtől, mire ismét szolid biccentéssel válaszolt az Admirális.
– Hölgyeim és uraim! – szólt a tisztekhez – Hamarosan elérkezünk az igőpha kutatóbázisra. A segítségünket kérték, így kötelességünk odamenni és megtenni, amit csak megtehetünk.
Ez egy mentőhajó is, így itt a tökéletes alkalom, hogy kipróbálhassuk azt a néhány utasszállítót, amiket már legalább 1 éve felpakoltak ide, mégsem használunk semmire. Kérdés? – nézett körbe, azonban senki sem szólalt meg.
Az Admirális visszafordult a központi kijelző felé, ami magasabb volt bármelyik tisztnél a hídon és körülbelül 3-4 méter széles is meglehetett. Éppen az útvonalat jelenítette meg rajta a navigátor.
A hídról három ajtó vezetett ki. Mindegyik mellett kijelzők, képernyők és konzolok sorakoztak, néhol még manuális billentyűzetek is. A kijáratok enyhén ovális rendben álltak egymás mellett, nem messze előttük, átlóban a tiszti kijelzők és állások foglaltak helyet, amik kifejezetten egy-egy külön funkciót láttak el a hajón. Egyes részek a fegyverekért feleltek, mások a fedélzeti rendszerekért, míg némelyik az utazásért, egyik a navigálást szolgálta és így tovább…
A miközben fényéveket utaztak, alig telt el néhány tíz másodperc – sok ezer évnyi kutatás és fejlesztés árán tudták csak ezt megtenni.
Hirtelen fények gyulladtak ki, s olyan szirénák szólaltak meg, amelyek addig csendben maradtak. Bizonyára valami váratlan fordulat következett.
Mindenki a saját helyén próbálta keresni a hiba forrását. Nem játék volt, elég volt egy kisebb hiba és mindenki meghalhatott volna a hajón. Maga az operációs rendszer törte meg az egyhangú vészjelzéseket.
Megjelent a központi képernyőn, amit ketté osztott, hogy helyet kaphasson az éppen aktuális navigációs út kivetítése mellett. Diána jelent meg a saját női alakjában. A szolgálathoz igazítva volt szép és szigorú egyben – hiszen nem lehettek valódi érzései (legalábbis azt tartották róla).
Arca enyhén fehér volt, míg sötétbarna haja kiemelte szintén barna szemeit. Természetesen virtuális tiszti ruhával volt megjelenítve, apróbb változtatásokkal. Az egész alak szimulált mása volt a hajó operációs rendszerének.*
– Kapitány, – ez az Admirálisnak szólt – kritikus tömeg előttünk. Találkozási pont – fordult a képernyő másik oldala felé, ahol közben megjelenítette számítógépes grafikával az elmondottakat – 5 másodperc.*2
Tomphyn értetlenkedve nézett fel. Nem tudta, hogy ez mit is jelentsen. Nem volt egyedül. Senki sem hallott ezelőtt arról, hogy a pont-görbemeghajtó használata közben kritikus tömeg jöhet létre.
– Diána, ez egészen biztos? – kérdezte Tomphyn, majd a hajtóműkezelő szólalt meg.
– Igen. Úgy tűnik…
Hirtelen elhallgatott mindenki a hídon, csupán a protokollszerű szirénák szóltak még mindig. A kijelzőn a tisztek felé vetette tekintetét Diána.
– Találkozási pont elérkezett. Kritikus tömeg eltűnt – majd nyugodt arckifejezéssel tovább felügyelte a hidat.
Az Admirális osztogatni kezdte a parancsokat.
– Azonnali deaktiválást a hajtóműveknél!
Követték a parancsait és normál űrbe tértek vissza. Szerencsére tudták, hogy hol is lehetnek. A számítások alapján az utazásukból körülbelül fél perc maradt.
– Károsodás? – érdeklődött, mire Diána válaszolt:
– Rendszerek működőképesek – kis szünet után újra megszólalt – Pont-görbemeghajtó működésképtelen, tovább elvesztettem a kapcsolatot a 20-21-es fedélzettel.
– A fenébe is! – csattant ki a hajtóműkonzolnál szolgáló tiszt. – Diána nem tudja, hogy milyen típusú kár érte a hajtóműveket, így lezárta az alaphajtóművet is.
– De jó, hogy ilyen kedves operációs rendszerünk van – nézett fel az Admirális mögött Tomphyn Diánára, mire az reagált.
– Ez a hivatalos és szabályszerű protokoll. Ennyi. Lehet, hogy olyan mértékű károsodás érte a meghajtóinkat, aminek következtében öngyilkosság lenne az elindulás – majd az Admirális felé fordult – Ajánlom a 20-as és 21-es szint átvizsgálását, esetleges javítását.
– Hogyhogy? Nincs kapcsolat még mindig? – kérdezte az Admirális.
– Nincs. További parancsig ajánlom a katonai megmozdulás paragrafus követését – tanácsolta Diána.
– Katonai? Nem támadtak meg… – merengett el az Admirális, majd a fegyverkezelő vágott közbe.
– Nem tudhatjuk. Attól, hogy nem érzékeltünk semmit, csupán egy felénk tartó testet, nem szabad kizárnunk a támadás lehetőségét. Sőt! Miután beláthatjuk, hogy elvesztettük a kapcsolatot két fedélzettel is, nem messze a pont-görbe meghajtóktól, beláthatjuk, hogy egy kitervelt támadásnak tökéletesen megfelelhetne.
Az Admirális visszafordult a központi kijelző felé, majd helyeslően, fogat csikorgatva latolgatott. Pozitívan értékelte az utóbbi eszmefuttatást.
– Igaza van – majd hozzátette – mindkettőtöknek. Két fedélzeti katonai osztagot rendelek azokra a fedélzetekre, fedélzetenként egyet-egyet! Fésüljék át az egészet! Keressenek betolakodókat, bombát, gázt, esetleges károkat. Vegyvédelmi és gravitációs felszerelés kötelező!
– Értettem kapitány! Úton is vannak az egységeink.
Gondterhelt pillantást vetett az Admirális az elsőtisztjére, majd megkérdezte:
– Hogy lehetséges ez? A hajó belsejében valami, amit képtelenek voltunk kikerülni… Méghozzá nem is tudjuk, mi zajlódhat azon a két fedélzeten.
– Nem az a legrosszabb, hogy nem tudjuk mi lehet az, hanem az, ahogy elkapott minket. Fizikailag képtelenség, hogy pont-görbemeghajtás közben bármibe is beleütközzünk, hacsaknem az a bizonyos másik valami is éppen pont-görbemeghajtót nem használ. Azonban annak az esélye, hogy összeütközünk, valósággal lehetetlen. Olyan ez, mintha egy pohár vízzel próbálnánk megnedvesíteni egy 50-60 kilométerre található tárgyat pusztán a két kezünk segítségével – próbálta megfejteni Tomphyn a dilemmát, mégsem sikerült neki.
– Fizikailag az is lehetetlen volt pár ezer éve, hogy pont-görbemeghajtót használjunk. Most meg? Természetes – vetette fel az Admirális. – Bármi lehetséges.
– Bármi nem, csupán sok minden – jelentette ki Tomphyn majd újabb várakozás következett, amíg a két osztag jelentését várták a hídon…
– Egyes osztag, itt a felső szint. Nem találtunk semmit.
– Itt a kettes osztag, vétel… Találtunk valamit. Egy-két sérülést véltünk felfedezni a falakon. Több ponton ismeretlen eredetű törmeléket találtunk. Eddig ennyi.
– Szint fél-tiszta. További utasításra várunk, vétel.
– Feltehetően belső ellenséggel van dolgunk. Kézifegyverek nyomait találtuk. Kisebb robbanások nyomai láthatóak a falakon.
– Nálunk is van egy-két szemét, de azt felesleges átnézned. Fémhulladék, kábelek…
– Hogy kerülhetett ide mindez?
– Találtunk egy holttestet – vagy valami hasonlót.
– Értettem…
– A kabinokat kutatjuk át. Egyelőre nincs nyoma behatolónak a külsőkön kívül.
– Itt a kettes osztag, találtunk egy testet… elsőre élettelen.
– Kettes osztag, készen áll. Átkutattuk a szintet. Jöhetnek a takarítók.
– Kettes osztag, itt a híd. Menjenek az alsó szintre! Ott nagyobb szükség van magukra!
– Értettük, arra tartunk.
– Kettes, várjanak egy kicsit. Mindjárt biztosítják magukat!
– Felesleges híd, már átkutattuk a szintet. Minden tiszta, csupán egy test van itt.
– Szerencsések vagytok, mi csak egy felet találtunk.
– Egyes, ez még él!
– Hogy?
– Medikust a 20-as szintre! Azonnal!
– Megy az orvos…
Hogy mi történhet az emberrel, miközben eszméletlen?
Néha még azok sem tudják, akik valójában tényleg eszméletlenek. Álmodnak, éreznek, gondolkodnak, csak éppen nem cselekszenek semmiféle olyat, amit a külső szemlélő számára bizonyíthatnának. Ha jobban odafigyelünk is csupán addig juthatunk el, ameddig a szemünk ér, esetleg a kezünk, orrunk, fülünk érezhet. A szeme mozog, szemhéja néha meghúzódik, néha megremeg a test, de ezenkívül semmit sem mutat.
Ha álmodik, miről álmodik? Arról, mi történhet vele közben? Esetleg, hogy kik vannak körülötte? Ha vannak körülötte, mit számít, hogy kicsoda?
A mai tudományok mellett is hisznek sokan egy feltevésben, miszerint minden egyes betegség lelki eredetű. Mondhatni logikus következtetés, hiszen aki boldog, vidám, annak rendszerint az immunrendszere is aránylag jó kondícióban van. A hit ebben azonban – talán csupán a tévedések vígjátéka, melyben a sors lát egy csöppnyi iróniát, s megkegyelmez a szenvedő léleknek. Egyszerűbb hinnünk a tökéletes és csodálatra méltó gyógyulásban mintsem vakon próbálgassuk megfejteni az élet nagy kérdéseit, melyek abban állnak, miért pont ez, vagy éppen az az ember lesz beteg ettől vagy éppen attól.
Az eszméletlenség azonban állapot. Talán közelít a kómához, talán hajszálra van a kifulladástól, erre a leírásra csupán pontos orvosi definíciók tudnák rávarrni a képzeletbeli gombot. Igazából senkit sem izgat hogy mit is takar az eszméletlenség.
Az álmok annál inkább. Minden kor megfejtésre váró feltevése, filozófiája, hogy mi is zajlik le éppen akkor, amikor olyan folyamat következik be az egyénnél, amit előszeretettel álmodásnak nevezünk – csak így, barbár szavakkal.
Az álom is egy valóság, amely egy saját dimenziót takar? Meglehet, hiszen nagyon kevesen tudják csak álmaikban, hogy valójában álomról van szó, illúzió csupán a relatív valóságuk, ami közben lejátszódik. Az álom a tévedések játéka, melyben képtelenek vagyunk a valóság kötöttségei szerint cselekedni, bár néha megközelíti ez az állapot az eredeti világunk látszatát, megőriz fontosabb elemeket, amik bizonyára fontosak az egyén számára.
Nagyon rossz és elrettentő álmok léteznek – ez nem dajkamese. Aki viszont ilyenek között él, az rendszerint már megszokta ezeket, képes kezelni őket, még ha arról is van szó, ha az egyén idegszálait a legvégső határig feszegeti saját tudata. Ezt kinevezhetjük körnek – legvégső esetben ördöginek? Megeshet, mivel rendszerint az ember nem véletlenül álmodik sem erről, sem arról.
Elgondolkodtunk már azon, hogy mi lehet az, amitől egyszer csak hasogatni kezd a fejünk, esetleg a fejünkhöz kapunk ezt szajkózva magunkban: „már megint ez a fejfájás!…”? Nagyon ritkán. A fejünk magunktól fáj, az eszünk nem képes leküzdeni önön tudatát, miszerint nem tökéletes.
Természetesen sok-sok ember hiszi azt, hogy tisztában van a tökéletlenségével. Ez azonban hazugság. Hogy milyen mértékben, azt döntse el mindenki magában! Hazugságaink általában addig tartanak, amíg a valóság legnagyobb ellensége, az igazság fátylat nem borít rá. A fátyol viszont mentesít a fátyol alatt megbújó álvalóságról?
Sok-sok hazugság, megtévesztés és ámítás… Nevezhetjük csábításnak, nevezhetjük átverésnek, a helyzet nagy bánatunkra az, hogy az élet alapjai mind ezen fekszenek. Az élet pusztítót, álnok és vad, s megsemmisíti, ami az útjában áll. Saját létezése is csupán a pusztításon alapul, még ha nem is a táplálkozásról van szó.
Egyetlen élet nem létezik, s míg ez nem változik, addig végeláthatatlan harcot vív az egyik a másikkal – rendszerint életre halálra, még ha ezt elsőre nem is szeretnénk belátni.
Álmaink a megmondhatójuk; létezik békés világ. Oda pedig halál után nyerünk bebocsátást. Addig mit teszünk, mit cselekszünk másokkal? Teljesen lényegtelen. Az élet értelme ugyanis maga az élet, ahogy a művészek sem a képben, hanem a festésben találják meg a maguk meghívóját abba a bizonyos tökéletes világba.
Tökéletes világ, s mi mégis féltjük egy kicsit. Hogy miért nem merünk benézni? Senki sem tudja már. Ez a kíváncsiság elveszett valahol az élet kialakulása és a hit megjelenése között. Azóta csupán stigmaként viseljük életünket, hogy jót cselekszünk-e, vagy sem… – dönti el, hová is tartozunk: a kárhozottak vagy éppen a megdicsőültek közé.
Mi történik azonban, ha – akár csak néhány másodpercre is – mentesülünk a saját szabályainktól, amik addig kordában tartották a saját lelkünket? Megeshet az ilyen. Hogyan is? A közeli vég közeledtének sejtésével, tudtával, egy változással, ami talán hatással lehet az életünkre.
Olyan kérdések ezek, amelyeket még kimondani is alig mernek, így nem válaszolták még meg teljesen őket. A nagy helyzet azonban az, hogy nem is fogják. Addig marad a tökéletes hírforrás, a képzelet, az a vasakarat, ami mindig dolgozik bennünk, akár legyen az reális vagy éppen „valósághűtlen”. Az eredet innen ismerhető meg, hiszen a fogalmakat is maga a képzelet alkotta meg. Akár a matematikát is. A képzelet lett volna – nem biztos. A növényeknek van képzelete? A természetnek van?
A világ, melyben élünk, talán mindvégig csupán egy képzelet műve, melyben mindenki a saját életét éli, míg a többiek csupán szimpla szimulációk, önmaguk hasonmása? Ahogy az a nagy kérdésekkel szokott lenni, erre sem tudhatja a választ senki. Lehet itt lázadozni, lehet behódolni, az élet ugyanolyan, mint másé, aki talán nincs eszénél, nincs tisztában a játékszabályokkal, csupán a sajátjaival. Képtelen átlátni, az áthidalhatatlan szakadékok közé hidat teremteni, hogy megláthassa a túloldalt, s talán saját lába nyomát is onnan.
Mindannyian félünk. Bár addig a részig – legyen szó bátorságról esetleg gyávaságról – minden tiszta, ahol nyerhetünk, vagy éppen veszíthetünk. Szimpla győzelem vagy kudarc. E két képtelen szóra leegyszerűsítjük az életet, ami napról napra egyre bonyolultabbá válik. Az egyszerű jó lenne?
Jó lenne a szép, gyönyörű, szemet gyönyörködtető, elvarázsoló, csodálatos, megigéző, aranyos, stb. … helyett csupán annyit mondani, hogy ő, vagy éppen az? A biológia is – mint szakterület – nyers. Vagy éppen gondoljunk a nyelvbeli egyszerűsítésre!
Elgondolások szerint célszerűbb a jó és a rossz kérdését eldönteni, ahogy a velünk, semleges és ellenünk témát is. Hogy hogyan? A „rosszra” mondjuk egyszerűen azt, hogy „nem jó”, míg az ellenségekre, vetélytársakra, stb. … egyszerűen ezt: „nem velünk…” . Tényleg jó lenne ez? Tényleg szükségtelen az árnyalatokat kihangsúlyozni?*3
Felesleges kiélezni egy vitát, egy-egy elintézett szóval szemben, miszerint „igaz – vagy – nem igaz”? A logikai művelet is halott a részletek nélkül. Az egyszavas társadalom így, egyszerűen: életképtelen.
Egyszerűen lehetetlen végiggondolni, hogy milyen is egyszerűen meghalni. Egyszerűen itt hagyni a világot, elfeledni mindent, ami csak itt segített, vagy éppen hátráltatott. Számolni kellett volna, hányszor írtam az „egyszerűen”-t anélkül, hogy bármennyire is meg kellett volna erőltetnem magam a szinonimák között. Nagyon hasznos és lusta dolog – sajnos.
Az élet olyan, mint más semmi. Mégis érdemes elfilozofálnunk arról, mit mondanánk, ha valaki megtiltaná nekünk a válaszolás kiteljesítését, míg helyette csupán egy szóval válaszolhatnánk a következő kérésre: „jellemezd az életed!”*4
Fogós kérdés, és könyörtelenül rámutat arra, mire is becsüljük magunkat, mire is számítunk magunktól.
Az álmok a megmondhatóik, hogy nem vágyunk túl sokra az élet örömteli eltelténél és más egyéb szükségletünk kielégítésénél többre. Mi lehet az ok? Saját létünk satnyasága, tömegcentrikus felfogása, mely arra ösztönöz minket, hogy minél előbb találjuk meg a helyünket.
Mi történik azonban, ha kihúzzák a szőnyeget alólunk?…
Semmi sem mozdult meg. Semmi sem ment előbbre, semmi sem ment hátrébb – igaz lehet ez egy olyan helyen, melynél mindig beszélhetünk egy nagyobb, komplexebb eseményről? Soha.
Ahogy az űr esetében sem jelenthetjük ki: nem történt semmi sem. Ki tudja, talán a bogár hiszi, hogy a világ állandó, amíg maga az ember el nem pusztítja maga és a bogár alól.
A Diána továbbra sem mozdult azonban önszántából. Enyhén sodródott még egy kicsit, mégsem ment túl sokra a végtelennek hitt űr belsején át.
A 20-as fedélzet egyik ellátmányi folyosóján azonban a megszokottnál is nagyobb sürgés-forgás mutatkozott. Két teljes díszben kivonult fedélzeti katonai osztag vett körül néhány törmelékkel szegélyezett testet. Első pillantásra embernek látszott, bár senki sem értett semmit, mi is történhetett, hogy is kerülhetett a fedélzetre.
Két fehér ruhás – feltehetően orvosok – vágtak utat a fegyverek között. Két orvos, a halál angyalai, akik vagy segítenek, vagy nem tudnak. A történelem során szinte mindig így volt – kivéve rengeteg példát (hiszen hatalmas a történelem), ahol az aktuális eszme magasabb elhivatottságot követelt meg, mintsem a szokás hatalma – mondhatni az emberség.
Kihalt folyosón csupán a pihenésre utaló lélegzeteket lehetett kifülelni, mást nem. A következő pillanatban azonban hordágy került elő, majd emberi szavak hangzottak el.
A test az egyik elvezető mélyedésnél feküdt, alig ferdébben, mint a folyosó tengelye, a folyosóbordák egyik tövében, melyek deréktól fentebb magasságban ovális alakúak voltak, míg lejjebb szögletes kiszögelések oldották meg a stabilitás problémáját.
Gyors helyszíni vizsgálat következett – a rutin mindennél többet ér -, majd néhány gyors pillantás után Diána is besegített a diagnózis felállításában. Igaz, csupán hang útján tette ezt, mégis hatalmas segítséget jelentett.
– Mikrotörések találhatóak minden csontjában, a számuk több ezer, talán tízezer. Belső szervek szép sorjában állnak le. Körülbelül 35-40 másodperc ebben a taktusban és a szíve is leáll. Légzés leállt… – sorolta a gépies ám mégis nőiesen csengő hang, bár alig hallhatták már a mondandóját, mivel ketten vitték a hordágyat, míg ketten látták el a hordágyon fekvőt, akinek élete másodpercről másodperce egyre kilátástalanabbá vált.
– A 3-as van a legközelebb – szólt az egyik orvos a másikhoz, majd felnéztek egymásra.
– Igazad van, odavisszük – hangzott a gyors és meggondolt válasz.
Az idő volt az, amiből a legkevesebb jutott nekik, s ők mégis becsúsztak annak a néhány másodperc által kovácsolt határvonalai közé, amik menthetetlenül záródtak össze.
Mire a legközelebbi orvosi helységbe beértek, Diána már rossz hírt közölt.
– Két másodperce a szíve is leállt – jelentette ki, immár az egyik képernyőn jelent meg és mutatkozott manuálisan majdnem teljes életnagyságban.
A két orvos azonban nem adta fel. Azonnal nekiláttak az ismeretlen szívének újraindításához. 5 másodperc nagy idő, főleg ha az ember azzal a tudattal éli át, miszerint másodpercek ölnek, míg életeket menthetnének.
Néhány sötétruhás katona a bejárati retesz felől nézelődött a terembe, ahol éppen egy élet megmentése folyt. Nem tudták ki ő, nem tudták, milyen ember, mégis mindent megtettek érte, amit megtehettek.
Elvakult másodpercek villantak tovább az időben, fittyet hányva a világra, az életre s mindenre, amit mi becsülünk és érdemesnek tartunk. A pillanat megmerevedett, majd egy kézmozdulat következett, melyben eldőlt a halál és lét kérdése.
Szívek dobbantak egyszerre újra, de ekkor már eggyel több. Sikerült. Verejtékcseppek gördültek le a földre, majd újabb sorozata az elkeseredett harcoknak – Diána természetesen segített, ahol csak tudott, hiszen ez volt a dolga, erre programozták.
– A szíve ver. A vérkeringés aktív, azonban a tüdeje teljesen üres. Összement. Következő célpont a tüdő, aminek segítségével megmenthetjük a majdnem egy perce oxigénhiányos agyat.
Ez egyet jelentett újabb kézmozdulatokkal, amiket követni emberi szem szimplán képtelen volt. Pörögtek a másodpercek, majdnem a 60., de ez még semmit sem jelentett. Még megmenthető volt.
Egy-két ismeretlen eszköz került elő, majd egyenesen az ismeretlen testében végezte. Végén tű, annak végén folyékony anyag, amit nagyon ritkán használtak csupán, s ami 21. századi ember számára ismeretlen lehetett. A hatás megvolt.
A sérült tüdeje lassan, de biztosan működni kezdett újra. Boldogság és esztelenség uralkodott az orvosiban. A katonák nem tudták, mi történik, az orvosok csak imádkoztak. Szerencsére megmentették a szinte halottnak vélt testet. Megmentették még egy kis időre – tudta ezt mindkét orvos jól. Ezek után szusszantak egyet, majd a következő pillanatban új alak lépett be. Az olvasó számára újabb ismeretlen, aki az alsóbb szintről sietett fel.
– Mi történt vele, mit segítsek? – kérdezte, de nem kapott feleletet sem még, máris a kezében volt már egy hasonló eszköz az előbbinél.
– Teljesen szétesett a szervezete – mondta vészjóslóan az egyik doki.
Mire ez bekövetkezett, Diána szólalt meg újra.
– A vérkeringés és az alapfunkció rendben, csupán hosszútávon nem életképes. A belső szervei nagy része most is csak mesterségesen vannak életben tartva.
A – feltehetően – nővér odalépett a hordágy mellé, amin még mindig feküdt a megmentésre váró, s csak a hordágy pihent egy magasabb emelvényen. Egy szemrebbenéssel végigmérte az ismeretlent, majd mint ismeretlenek közt, szerencsét kívánt neki az élethez, azonban Diána újra megszólalt:
– Újra kisütni! A vérkeringés szétesett – újra! – bár ekkor már krákogásként hatott hangja a jótevők idegeire.
Kezek forgolódtak újra meg újra, s úgy zajlott minden, akár egy lejátszott meccs. Tudni lehetett, mi lesz a vége, a meglepetések azonban kihatottak a végeredményre. Újra meg újra…
Tomphyn és az Admirális együtt voltak, kettesben a kapitány számára kijelölt kabinban. Tágas, szép kabin, akár az összes többi is, csak egy kicsit még jobban.
Alacsony asztal mellett ültek, bár az asztal középső része felé egy másik ág vezetett el, ahol már magasabbra is hágott az asztallap.
Gondterhelten ültek egymással szemben, majd Tomphyn hirtelen felpattant. Az Admirális követte a szemével minden léptét, s közben hallgatta azok visszhangját, egészen addig, amíg maga a tulajdonosuk meg nem szólalt.
– Kizárt, hogy kémkedés lenne – jelentette ki az Admirális felé fordulva.
– Fiam, ez egy katonai hajó, az egyik legfejlettebb, amivel csak a Földerő rendelkezik. Nem zárhatjuk ki annak a tényét… – de nem tudta befejezni, mert Tomphyn közbevágott.
– Túl feltűnő és kockázatos akció lett volna így becsempészni valakit – feltűnés nélkül. Ha pedig figyelembe vették a feltűnést, akkor hinniük kellett volna abban, hogy bizalmatlanul, talán az első alkalomkor kivégezzük.
– A likvidálás nem a Földerő protokollja – csupán a legvégső esetben.
– Az emberölés nem.
– Ezt hogy érti? – fonta át karjaival a térdét az Admirális.
– Mi van, ha nem éppen embert kaptunk a fedélzetre? – vetette fel a kérdést Tomphyn.
– Nem embert? Az… – nem jutott hirtelen szóhoz, majd egy rögtönzött, ám közel sem helyes hipotézissel zárta le a mondatát. – …érdekes lenne.
A kabin padlózata már régóta kopogott a léptek nyomán, de most megálltak egy pillanatra.
– Érdekes? Néhány komadást elcsíptünk a Lág*5 anyabolygóról. Arról tanúskodott egy, hogy közel járnak a klóónozásban az emberszabású klóónok elkészítéséhez – újra járkálni kezdett, majd folytatta – Általános jellemző a társadalmakra az, hogy ami a katonaság technológiáját alkotja, az csupán évek múltán válik a civil lakosság technológiájává. Néha 50 évet is kell várni egy új fejlesztés megjelenésére a közéletben.
– A lágok nem ilyenek. Egyszerűen az orrunk alá dugnák az eredményt, had tanakodjunk rajta.
– A választ senki sem tudhatja, csupán egy valaki…
– A potyautasunk – hangzott a magától értetődő válasz az Admirálistól.
Csendbe merültek, amit csupán Diána szakított meg néhány perc múlva.
– Elnézést kapitány – kért bocsánatot – közel 2 órai próbálkozás után most sikerült stabilizálnunk az azonosítatlan betolakodót.
– 2 óra? – hökkent meg Tomphyn, majd gyorsan hozzátette: – Hogy lehet ez?
– Folyamatos újraélesztések árán sikerült életben tartanunk, azonban a szervezete nem bírta a megterhelést, így mindig visszaesett. Apróbb törések találhatóak szinte minden csontjában, amik elmúlhatnak hamarosan, talán egy-két nap, és talpra állhatna
Azonban az újraélesztések során károsodott a mája, a gyomra, a belei… – valójában szinte az összes belső szerve, de ami a legrosszabb, nem tudjuk, hogy az agya kapott-e időben oxigént. Egy ideje stabilizáltuk – helyesebben csak a testét, az agyában nem vagyunk biztosak. Feltehetően kómában lehet.
– Köszönöm, Diána – zárta le a tudósítást az Admirális, majd Tomphyn felé fordult. – Nem úgy néz ki valóban, hogy kémkedés gyanújával vádolhatnánk ezt a… valakit – fejezte be, majd látva Tomphyn képzeletbeli messzibe meredő tekintetét az üres asztalra vonta tekintetét és ő is gondolkodóba esett.
* Gene Roddenberry Andromédájában is a hajó operációs rendszere egy női alak volt, amit amolyan személyiségfélével ruháztak fel.
*2 Más nyelven beszélnek, és mértékegységrendszer szerint számolnak a Diánán, de az egyszerűség kedvéért itt anyanyelv és másodperc szerepel (ahogy a mű során szinte mindenhol – mai mértékegységekkel mérnek, de a történet világában nem).
*3 George Orwell 1984 című regénye alapján, mely egy fanatikus utópiát mutat ill. ír le. Főbb mondanivalója nem pontosan ez, bár megfordul az egyszerűsítés mint motívum a műben – a lebutítás tökéletes eszközeként.
*4 Egy volt fizika tanárom (Fehér T.) felvetése alapján továbbszőtt/átértelmezett gondolat…
*5 Lág (ejtsd: lázs) – idegen faj.