Hajnal

HAJNAL

„Akinek nincs mestere, azt az ördög vezeti.
Amikor azt kérdezték tőle, hány éves, azt felelte:
– Négyéves vagyok.
– Hogyan?
– Hetven évig éltem az alsó világok fátylai alatt
négy éve szabadultam meg és látom az Istent.”
al-Bisztámi

6 éves múltam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy emlékszem születésem minden pillanatára. Persze nem pillanatokról volt szó valójában, hanem hosszú vajúdásról. Néha úgy érzem még most is tart. Különleges születés ez: 45 éves voltam akkor emberi időszámítás szerint és a vajúdást sem anyámnak, hanem nekem kellett elszenvednem.

Amikor elhatároztam, hogy végigmegyek újra azon az úton, amelyen ettől a születéstől kezdődően egészen eddig hol botorkáltam, hol siettem, hol izzadva, erőlködve araszoltam, hol pedig könnyedén repültem, ráadásul le is írom mindazt, ami történ velem,- vagy úgy gondolom, hogy történt – az volt a meggyőződésem, hogy a gyerekszobától kell kezdenem. Persze nem az én gyerekszobámtól, hanem a kisebbik fiamétól, a nyolc éves Daniétól. Mert az én második születésem meséje itt kezdődik.

A saját gyerekszoba emléke mindenkinek a gondolatai alján ott lapul. Ez a legtávolabbi pont ameddig vissza tudunk tekinteni ebben az életünkben. És milyen keservesen nehéz munka hátra nézni. Takarja előlünk a múlt nyúlós, párás, – néha azt hisszük jótékony – köde. A bennünk trónoló cenzor állandóan eltolja magától a képeket, ha netán bizonytalanul mégis feldereng emlékezetünk képernyőjén egyik-másik elmosódottan, kontúr nélkül. Pedig a gyermekkorban – egyesek szerint már a magzati korban – szerzett tapasztalatok határoznak meg bennünket. Fokozatosan ébredünk önmagunk tudatára és ennek a mindenki saját életében történelmi jelentőségű eseménynek, rendszerint a gyerekszoba falai a hallgatag tanúi. Már akinek van gyerekszobája. Itt is megvan az anyagi és a szellemi világ kettőssége, mert anyagi értelemben lehet, hogy nem jut mindenkinek gyerekszoba, de mindenki valamilyen jellemzően körülhatárolt térben döbben rá arra, hogy egyedül van, amikor először felsikolt benne az én. Magzati és az azt megelőző tapasztalataink arról szólnak, – még ha nem is tudatosak ezek – hogy valami közös részei vagyunk, tartozunk valahová, valakinek a jóindulatú védelme alatt állunk. Aztán a születéskor a védettségből kipottyanunk egy hideg világba, ahol a hámsejtjeinkkel lehatároltan, és elzártan éljük le az életünket. Tapasztalatunk a világról már rendszerint nem az, hogy minden rendben, erős, hatalmas vagyok, hanem a korlátozottság érzése jellemez bennünket. Az öntudatra ébredés egyszerre jelenti a hatalom elvesztését és megtalálását. Elveszítjük tudásunkat a végtelen energiához való csatlakozásra, elengedjük jóindulatú támogatónk kezét, kicsúszik a markunkból a korlátlan hatalom, és nyerünk egy másik, szűk, mikroszkopikus méretű hatalmat, ami többnyire még arra sem elég, hogy a saját kis életünket meghatározzuk vele.

……..
A születés egy
elfuserált csere,
amibe önként,
magadtól futsz bele.
Míg a fentnek
végtelen a tere,
addig lent mindenki
itt marad magára,
szűk létednek sok millió
hámsejt a határa.
Kopott semmiért,
sugárzó mindent adsz,
amikor végre az Úr
tenyerébe csapsz.
Lelked, mint egy
elfáradt hetéra,
újra és újra
betér a
küzdelmek
kulisszái mögé,
mindenkori tested
egy időre az övé.
……..

Az életünk értelme, hogy megtanuljunk saját, személyes hatalmunkkal jól bánni, és visszataláljunk a közös forráshoz, a kiapadhatatlan energiához.

Még el sem kezdtem igazán az írást, még bele sem melegedtem, máris megoldottam az élet értelmét. Lehet, hogy a lényeg tényleg ilyen egyszerű? Valószínűleg igen, de mégsem adja magát könnyen. Az úton azt tanultam meg, hogy minden lépésnél fáradhatatlanul figyelnünk kell, fel kell dolgoznunk, meg kell értenünk a körülöttünk örvénylő – kavargó történéseket, mert csak így írjuk jól életünk meséjét, így lehetünk mindig egy szemernyivel többek, a közben nyert tapasztalatok által. A múló idő nem tesz bölcsebbé magától, nélkülünk nem gyógyítja be a sebeket. Az óra számlapján előre kúszó mutató nem teremt tapasztalatot a közreműködésünk nélkül. Huxley írja valahol: „….a tapasztalat nem az, ami történik velünk, hanem az, amit kezdünk a velünk történtekkel”. Minden kikínlódott, izzadságszagú vagy a nagy pillanatok ajándékaként kapott igazságunk viszonylagos. Ott és akkor igaz, nekünk igaz. De a viszonylagosság nem jelenti azt, hogy akkor kevésbé fontos vagy abban a helyzetben kevésbé érvényes. Pont ez az irdatlanul nehéz, és mégis szívdobogtatóan izgalmas ebben a játékban. Minden pillanatban törekedni személyes igazságunk felismerésére, és ha kell egy újjal való lecserélésére. „Csak el ne higgyem, hogy úgy van” mondja mindig István, aki az egyik meghatározó ember az életemben, akinek bölcsessége, tudása, embersége iránymutatóul szolgál számomra. Az ő mondásában rejlő szemlélet teszi lehetővé, hogy mindent friss szemmel vizsgáljunk, szüntelenül fejlődjünk, ne üljünk le sehol, ne felejtsünk el egy következő lépést tenni előre. Az utat persze valamikor el is kell kezdeni. Legjobb az elején. Egy kínai mondás szerint az első lépésnek nem a nagysága, hanem az iránya a fontos.