Doszvidányija!

A falunktól öt kilométerre volt egy szovjet laktanya. Úgy nyolcvankilenc telén, a politikai helyzet megváltozásával egy időben, elkezdtek megjelenni az utcákon, kocsmákban a kevéske portékájukból végkiárusítást rendező, ittas vagy épp rém szomjas ruszki kiskatonák. Vidáman harsogó tört magyarságuk és hangosan puffogó, ormótlan csizmájuk hangja hallatszott minden sarkon. A közelgő szabadság tébolyában bizniszeltek mindennel, ami mozdítható volt és az árát rögvest elitták. Mélyen a valós értéke alatt hozzá lehetett jutni Szaratov hűtőgéphez, Raketa karórához, Szputnyik vasalóhoz, gázolajhoz, pufajkához, surranóhoz és minden egyébhez, ami a Szovjetszkaja Armija állományában fellelhető volt.
A katonák a peresztrojka, a glasznoszty és a közelgő kivonulás mámorában egyre több szabadságot engedélyeztek maguknak, mint valami egyszerű vendégmunkások, úgy jártak-keltek a faluban, a főtéren álló kocsma szolgált számukra otthonul minden éjjel, ott vedelték a vodkát reggelig. Emlékszem, kezdetben nem kis feltűnést keltetek, amikor mikádóban, sarló-kalapácsos derékszíjjal, vasalt csizmában megjelentek a másodosztályú presszóban. Véreres szemekkel vitáztak, rángatták egymást vagy fennhangon nyerítettek, e szélsőséges érzelmi állapotok közti átmenetet teljesen mellőzve. Hihetetlen szagú mezítlábas cigarettájuk mesterséges ködöt varázsolt köréjük, akár ha egy Omega-koncert színpadán ültek volna.
A zsigeri rosszindulat, amivel általában a falubéliek közelítettek a szovjetek felé, belőlem teljesen hiányzott, ellenben lenyűgözött ennek az idegen miliőnek az ordenáré kultúrálatlansága. Tankönyveimben szereplő jóságos szovjet hősök helyett szerencsétlen, ijedt tekintetű, megvadult kései kamaszok voltak ezek, uniformisba kényszerítve. Nem megszállónak tűnek, hanem raboknak, akik alig várták, hogy végre hazajuthassanak.
Ha valakivel kétszer egymás utáni éjen találkoztak a kocsmában, azt széles vigyorral üdvözölték és serényen bólogattak a számukra érthetetlen, magyar nyelvű, visszafogott hangsúlyú szitkozódásra:
-Hogy takarodnátok ki innét Iván, bazd meg a ruszki kurva anyádat!
-Da, da! Ócseny barát Miklós, harasó!- és röhögött mindenki, kigúnyolt fehérorosz és a helybeli csőcselék egyaránt.
*

Akkortájt néhány haverommal déltől hajnalig mindennap a presszóban ültünk és ittunk. Egy szelet szabadságot képzeltünk el magunknak a kocsma börtönében, álmodoztunk a nagyvilágról, miközben ki sem mozdultunk a poharak közül, lázadásnak hittük a mocsár kényelmét és büszkék voltunk a semmire. Húszévesek sem voltunk még.
Egy-két berúgás után mindennapos ivócimborákká váltunk a Vörös Hadsereg néhány tagjával. Asztalunknál rendszeres vendég lett Oleg, a jóképű kijevi, a vajszívű Andrej Moszkvából és a szőke, halk szavú Szása Minszkből. Nem ritkán megjelent Vóva Leningrádból és a bajuszos Pjotr- az Isten tudja már, hogy honnan. Elképesztő módon bírták a piát és rengeteg forintjuk volt, fizették vödörszámra a szeszt és mi asztalra csuklottunk, magunkhoz tértünk, újra ittunk, újra összecsuklottunk. A barátaimmal többé- kevésbé törtük az orosz nyelvet és ők derékba törték a magyart. Legfőbb konszenzusunk a Stolicnaja Vodka volt.
Megfigyeltem, hogy valami elementáris ösztön vezérelte őket, fékeveszett hímként viselkedtek, ha nőt láttak, éreztek vagy sejtettek a közelükben. Ez részben érthető volt, hiszen katonaként évekig el voltak zárva minden ilyesfajta szórakozástól, így a vágy hatalmassá duzzadhatott bennük, de érdekes volt, hogy a méltóság, a visszafogottság vagy valami belső kontrolnak a szikrája sem volt meg bennük. Italtól vagy nőtől hamar le tudtak állatiasodni és neki mentek volna az ördögnek is, ha elébük veti azt a rossz sorsa. A kezdeti udvariaskodás után hamar el kezdték a lányokat fogdosni, csókolgatni akarták őket, s ahogy leszállt a vér a lábuk közé, mind durvábbá váltak. Ilyenkor nem egy esetben verekedésbe keveredtek, akár egymással, akár a magyarokkal.
No és a másnap! Ezt a kifejezést nem ismerték, sem az alkohol nem bírta le őket, sem valamely előző esti verekedésből adódó kisebb-nagyobb sérülés. Vasból volt a szervezetük és acélból a koponyájuk, nem ment belé sem rugós kés, sem túlságosan sok tudás. Makacs, konok temperamentumuk állandóan izzott, nem volt egyetlen gyenge napjuk, egyetlen nyugodt percük sem. Ez a lelke mélyén, legbelül megérintett néhány magyar lányt. Különösen Oleg, a legfőbb sármőr aratott sikereket a nők körében, a fekete hajú falubéli lány, Juli igencsak kihívóan méregette a pult mögül és az ukrán fiúnak sem volt közömbös a gyévocska. Lassan összemelegedtek, egy hét után már látványos csókcsatákat vívtak a kávéfőző-gép viszonylagos takarásában. Sokaknak szúrta a szemét ez a ukrán-magyar románc:
– Mikor bejöttek 45’-ben, akkor is gyereket csináltak, meg amikor kimennek, akkor is!- jegyezte meg egy a történelemből felülképzett tsz-tag. Irigyelték Oleget és gyűlölték Julit, hogy a büdös ruszkival igen, bezzeg velük meg sose…
*

Hétvégenként diszkóba mentünk a szovjetekkel, civil ruhákat dobtunk össze számukra: farmert, pólókat, színes dzsekit, jelvényeket- az egyenruha levételéért simán elmeszelték volna őket feljebbvalóik, de ők mit sem törődtek vele, büszkén feszítettek a „nyugat” egyenruhájában. Borzongató Krasznaja Moszkva kölnijük telítette meg a levegőt, ezzel akarták a csajokat elbódítani, ami végül is, így vagy úgy, sikerült is nekik.
Reggelente elmentünk valamelyikünkhöz és ott tovább ittunk, disznótorost zabáltunk, a kisszobában pedig Oleg gyömöszölte Julit. Egyre inkább összekovácsolódtunk, a jó néhány náció képviselői, ők egyre többet beszéltek magyarul és nekünk mind több orosz kifejezés sejlett fel az általános iskolai tananyagból. Megesett, hogy oroszul álmodtam éjjel és egy átmulatott hét után a kimerültségtől orosz szavakat véltem hallani olyan helyi lakosok szájából, akik még az anyanyelvüket sem csillogtatták túl briliáns módon.
Valamiképp viszonozni akarták a vendéglátást, ezért erősködtek, hogy meg kell látogatnunk őket a laktanyában, a következő pénteken, a diszkó után belopózhatunk a kerítésen át. Mondták, hogy Pestre utazik aznap a vezérkar és csak egy fejes marad velük, aki, nem meglepően, masszív alkoholista, majd segítenek neki „ellazulni”:
– Kapitan nyet problém! Kicsi pívo, kicsi vodka… Nyet problém!
*

Eljött a péntek este. Hárman ültünk az ivóban: Főnök, a velem egyidős, lóhajú szakadt srác, Gyuszi, aki tőlünk pár évvel fiatalabb volt, még a középiskolát kerülte és jómagam. Vilmoskörtét ittunk, röhögve emlegettük az előző napi ivászat történéseit és vártuk az „oroszokat”, akik jó későn, valamivel éjfél előtt jöttek csak, alaposan feltöltve, egymás vállába kapaszkodva imbolyogtak asztalunkhoz. Hangosan énekeltek valami disznó csasztuskát a saját nyelvükön, hahotázva csapkodták le az üres feles poharakat, értetlen és felháborodott arckifejezésünkön jót mulattak, idétlen vigyorral egyre csak azt hajtották: – Sto takóje? Nu, sto takóje?
Nyicsivó- feleltük a józanabbak sértődöttségével. Lassan elért módosított tudatukig, hogy hangulati hátrányban vagyunk velük szemben, elkezdtek szilaj tempóban itatni minket és kezdtünk egyensúlyba kerülni az armijával, folyékonnyá mállott a tördelt orosz nyelv és közben belénk rögzült a csasztuska refrénje: Huj igyot v pizdu, kak pa maszlo!
Hajnal kettő tájt Oleg álló helyzetbe küzdötte magát Juli vállán keresztül és kijelentette: irány az objektum, ami esetünkben a laktanyát jelentette. A többiek (Vóva, Andrej és a szótlan Pjotr) mind vadul helyeseltek, Juli kikerekedett, bociszemekkel bámult, de nem kért a kalandból, inkább beállt a pultba mosogatni, én pedig közöltem a barátaimmal, hogy a hős, magyar partizánok ezennel elfoglalják az ellenséges kaszárnyát. Gyuszika belelkesült és –Lesz még Moszkva magyar falu!- kurjantással levert két sörösüveget. Alaposan feltankoltunk vodkával, a kabátzsebekbe dobozos sörök kerültek és elindultunk a főút mellett, a legelőn át, bele a nagy magyar pusztába. A vacogtató február kemény fagya minden csillagot felragasztott az alföldi égboltra, a hold bevilágította az egész kihalt, hófehér tájat – akárha a Marson lettünk volna. Valahol kutya ugatott, gémberedett ujjainkat a vastagon parázsló cigaretta halovány melege tartotta életben. A hideg csontig hatolt és józanított, a hó kőkeményen csikorgott alattunk, arcunkon a bőr maszkká merevedett, az egész olyan volt, mint egy picinyke ízelítő a szibériai télből. Fogyott előttünk a távolság és fogyott a vodka, némán meneteltünk, minden idegszálunkkal a megérkezésre gondolva, fűtött helyre vágytunk, pálinkára, szalámira, ki tudja mire. Mentünk muszájból, mert visszafordulni még gyilkosabb ötlet volt.
*

A laktanya két és fél méter magas, negyven centi vastag betonkerítés mögé rejtőzött el. A hatalmas udvar bal oldalán öt egyforma szocialista építmény állt: teljesen szabályos kocka épületek szolgáltak szállásul a katonáknak. Körben, a kerítések mentén halovány égőjű lámpaoszlopok pislákoltak, jobb felől egy kisebb futballpálya terült el, azon túl, egészen a betonfal mellett pedig egy tükör simára fagyott tó feküdt, mint mesélték, itt játszottak hokkejt szabadidejükben a vitézek. A kapuval szemközt, hátul a hatalmas kerekű szörnyek, Zilek, Csajkák, Uazok sorakoztak, szunnyadva csillogtak a hold ezüstjében. Mellettük óriási, fektetett hordó alakú üzemanyag-tartályok demonstrálták a szovjet ipar kifogyhatatlan tartalékait. A kapu melletti fűtetlen fabódéban két vörös képű kiskatona cigarettázott, sutyorogva, nevetgélve kérdezték Olegéket, hogy kik vagyunk és hogy mertek minket ide behozni, fogaik közt gyakran szűrték a „kapitány” szót, de barátaink legyintettek könnyedén, s az épületek felé taszigáltak bennünket. Persze nem kellett különösebben noszogatni egyikünket sem, vitt az ital a saját fejünk után, most már látni akartunk mindent, harckocsit, gépfegyvert, tankot, űrhajót…
A kapuhoz legközelebb eső építmény vastag üvegű, acélkeretes ajtaja hangos csikorgással tárult fel előttünk, beléptünk a kövezett folyosóra, ahol vaksötét fogadott. Vaklálás közben felrúgtunk egy széket, robaját visszhangozva üvöltötte a csend. Megmerevedve füleltünk legalább tíz percet, de semmi nesz nem érkezett válaszul. Tovább araszoltunk libasorban egymásba kapaszkodva, mígnem Vóva talált egy kilincset, azt lenyomva egy alulvilágított, lábszagú hálóba jutottunk. Oleg ordítva káromkodott egy kurtát és nagy csattanással fölkapcsolta a villanyt. Vaslábon imbolygó emeletes ágyakon zsúfolódott ott össze vagy húsz katona, alig negyven négyzetméteren. A negyvenes égő tompa fényében szinte látni lehetett, ahogy a bűztől áll a levegő.
A paplanok alól kócos, hunyorgó szemű fejek bukkantak elő, szelíden értetlen arccal pislogtak ránk a felriasztott fiúk. Körülöttük a falról pergett a vakolat, az egyik ablak belső üvege helyén a puszta szúnyogháló virított. Néhány hokedli, két asztal, melynek halványzöld festése csak nyomokban volt felfedezhető, konzervdobozból átalakított hamutálakkal, a falak mentén hosszú, keskeny tölgyfa szekrények és rozsdás radiátorok- ezek jelentették a berendezést. No, és a mindenfelé, szanaszét futkosó, fürge lábú csótányok, mogyorószínű, kövér hátukon játékosan tört meg a halvány lámpafény.
Vodkás üveg került elő, a felkeltettek bambán, de angyali mosollyal fogadták a váratlan vendégeket, nyilván nem először fordult elő a körletben ehhez hasonló móka, „ kapitány nyet problem”- röhögtük, az elvtársak fel-felkapták a nóta fonalát, valóban: álmukból felkeltve is fújták. Mindenféle összevásárolt szeszek sorjáztak egyre az asztalon, kannás bor, húzós házi pálinka és gagyi „francia” konyak, a füstöt vágni lehetett. Szása szekrényének mélyéről soft szexlapokat halászott elő, vigyorogva poénkodtunk, mint az óvodások a közepes igényű fotókkal illusztrált Popó Magazin lapjai fölött.
Csúsztak szét az események, mint a francia krémes a napon, halványodott az elme, valaki a mosdókagylóba vizelt, talán összetört néhány üveg is meg a tizedes tangóharmonikája is, néhányan a padlón aludtak, a kiteljesedéshez érkezett a buli, amikor valaki kívülről berúgta az ajtót. Pontosabban ránk robbantotta, mert az ajtó zsanérjaival együtt beszakadt. A küszöbön a kapitány állt, egyenruhájának teljes pompájával, a szájából egy kialudt bagó fityegett, egyik kezében üveget, a másik kezében csillogó pisztolyát szorongatta…
*

A zajt, az óbégatást mintha elvágták volna. Elhűlve néztünk a holtrészeg katonára, akinek vérben forgott a szeme, az arca vöröslött és torz volt és aki éktelen hangon szitkozódni kezdett. Hangjától szinte remegtek a falak, beljebb lépett és akit ért, azt teljes erőből lábszáron rúgta. A kiskatonák csak húzták magukat, még a főkolompos Oleg is megszeppenve bújt vállapjai közé, nem tudtuk mi lesz most, csak a részeg kapitánynak volt forgatókönyve az elkövetkezőkre. Pisztolyával vadul hadonászva mutogatott az udvar felé, anyanyelvén instruált bennünket, kiterelte a társaságot a szabadba, s „vigyázz”-t vezényelt. A többség pizsamában, jégeralsóban és mezítláb didergett a havon, de mozdulni nem mertünk.
A nagyfőnök megfontoltan billegett sorfalunk előtt, rágyújtott, a fellobbanó tűz fényénél jól kirajzolódott pufók, kerek képe, tarkóra tolt tányérsapkája alól kikandikált halványsárga, szalmaszerű haja. Nyomta a szöveget, egy müezzin monotonságával duruzsolva gyúrta a mondatokat végtelen füzérré, szájából csak úgy zsongtak a zék, a zsék és a dzék. Ott álltam raporton, az idegen, hadart nyelv és a vodka nem tette a helyzetünket világossá, fázott a lábam, pontosabban jéggé fagyott, fájt a gyomrom és azt hiszem haza akartam menni.
Lassan kezdtem megérteni, hogy a kapitány tisztában van a faluba rendszeresen kijáró főkolomposok kilétével és ez a ma esti dorbézolás már csordultig töltötte azt a bizonyos poharat. Valami kurta mondatra kiléptek szépen a barátaink a sorból, én is tettem két tyúklépést s a földijeim követtek. Előbb Vóva arcába hajolt és úgy üvöltött a kapitány, aztán Andrejt fröcsögte teli nyálával, s egy rántással megszabadította inge felétől, majd kibiztosította fegyverét és a tó felé mutatott. „Nu pasli, davaj, davaj!”
Ekkor én már istenhez fohászkodtam, reméltem, mindjárt felébredek ebből a rossz álomból, vagy vége lesz ennek a fekete-fehér szovjet filmsorozatnak. Elindult a kis különítmény az udvar végébe, mukkanni sem mertünk, találgattam, hogy ez a részeg elmebeteg vajon megnyugszik-e és befejezi ezt a vérfagyasztó katonásdit, esetleg mindjárt elröhögi magát ezen a nagyon szarul sikerült viccen vagy itt a szabadság eljövetelének hajnalán mi leszünk a szovjet-magyar konfliktus utolsó áldozatai.
Odaértünk a tó jegére és ez a barom ismét vigyázzállásba vezényelt minket. A sor legszélén álló, elkerekedett szemű Oleghez lépett és egy fényképet ütögetett az orra hegyéhez, a Mari fotóját. Ahogy ki tudtam venni részeg orosz károgásából, felettébb ocsmány szavakkal illette a lányt, ecsetelve, hogy mi mindent tenne vele, ha a karjaiba kaparintaná. A kibiztosított mordály csövét Oleg orra lukába dugta, a másik kezével a sliccéhez nyúlt, kigombolta és lehugyozta az ukrán lábszárát. Oleg nadrágja gőzölgött a fagyban, az ina reszketett a dühtől és Gyuszika minden előzetes jel nélkül, csendesen öklendezni kezdett.
*

Oleg erre felüvöltött, majdnem derékszögben hátra hajolt és felső teste teljes súlyával orrnyergen fejelte a kapitányt, aki azonnal összerogyott. Fölkapta a hóból a pisztolyát és a többiekre tartotta fenyegetően, hogy senki sem mert moccanni. Vasalt csizmás teli rüsztjével fejbe rúgta egyszer, kétszer, sokszor, a kapitány mozdulatlanul fekvő teste körül pillanatok alatt csurom vér lett a hó, rángva horkantotta ki-be a levegőt, a füléből rózsaszín hab szivárgott. A döbbent katonák gyűrűjében újra és újra fölrántotta a jégről és beljebb focizta a tó közepe felé, a fagyott víztükör recsegni kezdett, mozgott az egész, mindenki kiugrált a partra, onnan néztük elszörnyedve az áldozat haláltusáját. Oleg teljesen megveszett, az ellenfele nyakán ugrált, üvöltött valami primitív torokhangon, hogy szinte a nyaka szakadt bele, amikor éktelen robajjal futni kezdett feléjük egy repedés, cakkosan, mint a villám a felhőktől terhes nyári égbolton, a jég három részre szakadt alattuk s a következő pillanatban mindketten eltűntek a dermesztő víz alatt.
A ruszkik rémült kiáltozásban, jajveszékelésben törtek ki, fölgyúltak a fények mindenütt, én két társammal a tó melletti kerítésen szinte átrepültem, magam mögött hagyva mindenkit a falu felé futottam, útközben arcomra fagyott a könnyem, nyálam, taknyom.
Még sötét volt, amikor haza értem, bár teljesen kijózanodtam, mégis zavartan kóvályogtam az átélt szörnyű élmények hatására. A szüleim aludtak még, csendben beosontam a házba, lefejtettem a jéggé fagyott, érzéketlen lábamról a cipőt és dideregve bebújtam a takaró alá. Az inam reszketett és lehunyt szemeim előtt ezüstös pontok cikáztak a kimerültségtől, mégsem tudtam elaludni. Aztán a felkelő nap sápdt fényénél sikerült elszenderednem és késő délutánig a jótékony álom szakadékában mélyén hevertem. Otthon hallgattam az eseményekről, akárcsak a többiek és Marinak sem mondtunk semmit, bár ez volt a legnehezebb. Szegény hiába várta Oleget, vagy valami hírt felőle, de a katonákat nem engedték ki többé a faluba.
Egy tavasz végi estén betértem a kocsmába, de a pult mögött senki sem állt, hát beljebb mentem, a terem hátsó részébe. Ott találtam Marit, aki a falra szerelt polcon álló tévére meredt, amely a Híradót sugározta. A képsorok a vörösök kivonulásáról adtak hírt, sorra gördültek el a kamera előtt a kiskatonákkal tömött vagonok, de a mi „ócseny barátainkat” nem sikerült köztük fölfedeznünk. Amikor júniusban az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot, a mi templomunk harangja is megkondult.