Hajnal (regény) 3.

Vasárnap volt. Tiszta, száraz, téli nap. Öreg, 15 éves kutyánk reménykedve nézett a szemünkbe, várta a neki kijáró mindennapi sétát. Úgy gondoltuk nekünk sem árt egy kis mozgás a közeli erdőben. Szerettünk kirándulni, szerettük a természetet. Akkor éreztük magunkat igazán elemünkben, amikor kifeszült a fejünk felett az ég. Magdi mindig a földet kutatta, gombát, virágot keresett, én inkább a madarakat néztem, a felhők fura formái nyűgöztek le. Mindkét fiunkat már csecsemőkoruk óta vittük magunkkal bárhová mentünk kirándulni. És sokat mentünk. A Velencei tó körüli hegyek minden centiméterét bejártuk ezerszer. Ismertük minden arcát. Láttuk a fenyveseket tikkasztó melegben, ahogy a fejüket lógatják, szerettük a vadrózsát, a tölgyet minden napszakban, évszakban, esőben, hóban. Ha beúsztam a tó közepére és visszanéztem, onnan is a hegyek levélborzas hátát kutattam. Gyűjtöttünk termést, madárfészket, elhullott agancsot. Magdi egyszer Ádámmal egy mumifikálódott békát talált. Levetett kígyóbőr, nyúlkoponya, mind megtalálható a gyűjteményünkben. Nem mánia, szenvedély ez nálunk, csak szeretjük a lakásba hurcolni a természetet. Úgy érezzük, szükségünk van állandó jelenlétére az életünkben. Hogy ez milyen konkrét formát ölt, az szinte teljesen mindegy. Díszelgett kiszáradt bagolyköpet hosszú ideig a könyvespolcunkon, mindig van friss mezei virág a vázákban, volt háromféle papagájunk, megszámlálhatatlan teknősünk, halaink, kutyáink, macskáink. A főváros melletti kis településre is azért költöztünk, mert szűk volt a város. Még úgy is, hogy naponta három órát sétáltattunk kutyát, hétvégén meg irány a hegyek, rétek. Soha nem éreztük az ember természetes elemének a várost, annak ellenére, hogy ott nőttünk fel. Mindig tisztább levegőre vágytunk, nagyobb térre, szabad futásra a szemnek a mezők, folyók, tavak hátán. Tulajdonképpen nem lázadtunk az urbanizáció ellen, csak ösztönösen kerestük azt a közeget, amiben jól tudtuk érezni magunkat. Mára az erdők múzeumba vonultak. Az érdeklődők, tanösvényeken ismerhetik meg a mutatóba kiállított fákat, bokrokat. Annyi a különbség, hogy nem kell a bejáratnál papucsot húzni és a kiállított „tárgyakat” nem üveg alatt mutogatják. A még igazi élőhelyet nyújtó természet törmelékeket kerítéssel, jogszabályokkal és néhol fegyverrel védik az enyészet ellen.

………
Az evolúció gyenge már és fáradt,
két remegő, száradt
kezével pergeti a Vörös Könyv lapjait,
számolja utolsó napjait.
A közelben kuncog a Semmi,
nem akar már innen messzire menni,
ide-oda siklik kopott bőrű árnya,
mint egy dögkeselyű álom szörnyű szárnya.
……
Az erdő a remeték körül ledőlt,
bútort csináltunk belőle, koporsófedőt.
A hegyeket külszíni bányászhorda,
az utolsó göröngyig már elhordta.
Az ipari gólem tengeri fúrótornyokat gyártott,
és amerre járt, ott
könnyű kézzel szurokba mártott
minden madarat, és seregnyi fókát, cetet,
a kihalás szélére vetett.
………..

Persze a városi létnek is megvannak a maga előnyei. Nem ismerem az erről szóló statisztikákat, de fogadni mernék rá, hogy az emberiség túlnyomó hányada ma városban él. Krisztus után több mint kétezer évvel az ember éltető közege nem a természet többé, hanem a város. Az emberiséget a múltban meghozott döntései juttatták erre a pontra. Hogy ez jó-e vagy nem, nem tudom, de az biztos, hogy ma ez a helyzet, ebből kell tanulnunk. Ha valamit elveszítünk, rendszerint akkor jövünk rá, hogy mennyire hozzánk nőtt, mennyire szükségünk lenne rá, mennyire szerettük. Most ott tartunk, hogy a természetet már majdnem elveszítettük. Ha végleg letaszítjuk a semmibe, soha nem találjuk meg. Mélységbe zuhanó halálsikolya a mi kiáltásunk is lesz. Nem pótolhatjuk, nem helyettesíthetjük, nem lehet nélküle élnünk. A részei vagyunk, csak ezt nem fogjuk fel. Lehet azért, hogy sokan felfogjuk, de nem e szerint élünk. Annak meg mi értelme, hogy egyvalami van a fejünkben, és mégis egy teljesen másvalami irányít bennünket? Persze tudom, iszonyú nehéz helyes felismerésekre jutni, szinte emberfeletti ez alapján megváltoztatni a gondolkodásunkat, és a lehetetlennel határos úgy cselekedni, élni, ahogyan a fejünkben azt helyesnek tartjuk. Kiemelkedő sportteljesítmény napról-napra átugrani azt a szakadékot, ami a szándék és a tett között húzódik. Nem is sok embernek sikerül. Mégis minden nap meg kell kísérelni és örülni, ha néha sikeresen landolunk a túlsó oldalon. Közben az izmaink is vastagodnak, megérezzük a siker ízét, más is látja, hogy nem lehetetlen a tátongó mélységet átszelni. Még olimpiai sportág is lehet belőle, még jobb, ha tömegsporttá válik.



Magunkra húztuk a meleg göncöket és majdnem készen álltunk az indulásra. Dani lassan készülődött, minden mozdulat szokatlan erőfeszítést jelentett számára. – A friss levegő majd jót tesz, kicsit kiszellőzteti a fejedet – bátorítottuk. Ő csak bágyadtan mosolygott. Örült, hogy együtt vagyunk, szerette látni az arcunkon szétterülő szelíd boldogságot, amit akkor éreztünk, ha sétálni mentünk. Örült, hogy együtt lehet a bátyjával, és örült kutyánk, Cindy örömének is, aki farkának heves csóválásával, a csapatból a legőszintébben adta tudtára mindenkinek, hogy maradéktalanul elégedett. Ilyenkor Cindy megfiatalodott, újra egy kis fruska lett, lobogott a füle, nyitott pofájában hullámzott a nyelve, mint egy elszabadult nyakkendő. Isten bizony ilyenkor mosolygott. Nem, nem mosolygott, röhögött. Még akkor is vállalom ezt a jelzőt, ha nem illő ilyet használni egy élemedett korú matróna esetében. Szóval együtt állt az expedíció, hogy meghódítsa a környező mezőket, a kiserdőt.

Már hazafelé tartottunk a sétából, amikor az egyik nyitott kertből egy hatalmas kutya rontott ki, nekiesett Cindynek, a földre döntötte és elkezdte tépni, marcangolni. Mintha az elmúlt napok lappangó szorongásai keltek volna hirtelen életre. Akkor az a kutya volt a napok óta tagjaimban ragadt dér hidege, a rossz sejtelmek vicsorgó agyarakkal felszerelt árnyéka, a szívós, erőtől duzzadó rém. A megtestesült, tevékeny ellenséggel már fel lehet venni a harcot. Mivel öreg kutyám nem tudta megvédeni magát, én ugrottam a marakodók közé. Felkaptam egy sziklát, eszelősen elkezdtem ordítani és amilyen feldúlt, elszánt és végső soron teljesen kontrolvesztett voltam, hozzá is vágtam volna a támadóhoz, ha nem rohan ki a házból a hatalmas kutya gazdája, és nem vezeti vissza a kertbe az egyszerre megjuhászodó ebet. Beletelt egy kis időbe, míg mindenki visszanyerte önuralmát. A támadó állat gazdája feszengve kért elnézést, felajánlotta, hogy ha kutyánknak bármi baja esett, állja az orvosi költségeket. Cindy fölé hajoltam. A rettenet már kikúszott a szeméből, de nem tudott lábra állni. A szőre csupa sár volt, remegett és most nagyon látszott rajta, hogy valójában matuzsálemi korú. Az egész támadás nem tartott tovább néhány másodpercnél, de ez alatt az idő alatt hirtelen szilánkokra tört a körülöttünk lévő világ. Nem volt egy kataklizma, de minden hirtelen elmozdult a helyéről. A kis hegycsuszamlásokkal az a baj, hogy alig különböznek egy múló kényelmetlenségtől, nem hoznak alapvető változást, hamar visszarendeződik minden, szinte pillanatok alatt képes az ember restaurálni a megszokott képet. Ébernek kell leni hozzá, – ahogy Hamvas Béla mondja – hogy tanuljunk belőle, felfogjuk üzenetét. Miután láttam hogy öreg kutyánknak semmi komoly baja nem történt, összenyaláboltam, az ölembe vettem és elindultunk hazafelé.