– Sajnálom, de rossz hírt kell Önökkel közölnöm. – kezdte az orvos, de a mondandója ellenére a hangjában nem volt szemernyi együttérzés, sőt, talán érzelem sem. Mintha teljesen hidegen hagyták volna a körülötte történő dolgok. – A gyanúm beigazolódott, és pozitív lett az elvégzett teszt eredménye. Önnek, uram, rákja van. Szerencsére még kezdeti stádiumban van, így nagy esélye van rá, hogy….
Hirtelen néhány másodpercre minden elsötétült előttem. Amikor tisztulni kezdett a kép, a doktor még mindig beszélt, de egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. Végül bátorítólag ránk mosolygott, és valaki húzni kezdett az ajtó felé. Mikor ránéztem, vettem csak észre, hogy a férjem az. Ő is mosolyog-ni próbált, de csak vala-mi fintorszerűség ült ki az arcára. A szemén láttam, hogy a legszívesebben sírva fakadna, akárcsak én, de ő is keményen tartotta magát.
Haza felé az autóban egyikünk sem szólt egy szót se. Csak néztem a férfit, akiért az életemet adnám, ha a helyzet úgy kívánná, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont velünk történik mindez.
– Miért nem valaki mással? – kérdeztem kétségbeesetten magamtól.
Máskor, ha ő vezet, csak én beszélek, mondván, nem tud egyszerre több dologra is figyelni. Elvégre férfiből van a szentem. De most valahogy egyetlen dolog sem jutott az eszembe, amiről beszél-ni akartam volna. Pedig mielőtt bementünk volna az orvoshoz, még annyi mindent el akartam volna mesélni, de ezek jelen esetben annyira lényegtelenek tűntek. Szívem szerint, csak egyetlen szót hajtogattam volna: SZERETLEK! SZERETLEK! SZERETLEK!!! Azonban most csak néztem, és néztem, mint-ha most látnám utoljára, és minden egyes vonását az emlékezetembe akarnám vésni.
Kora este lett, mire hazaértünk. Én rögtön a konyhába mentem, hogy egy kicsit összeszedjem magam, ő pedig a nappaliban foglalt helyet. Miközben a vacsorát készítettem, többször is kilopóztam meglesni, hogy mit csinál, de ugyanúgy ült a tévé előtt, az üres képernyőt bámulva, mint amikor megjöttünk.
– Gyere! – érintettem meg finoman a vállát, amikor elkészült a vacsora, de ő csak nemet intett a fejével. Igazság szerint nekem se volt étvágyam, így inkább szorosan hozzábújtam, és csak szótlanul öleltük egymást. A mellkasára hajtottam a fejem, és hallgattam a szívverését. A dobogást, amit annyi éjszakán keresztül hallgattam, lehet, hogy hamarosan örökre elnémul.
Végre szabad utat engedtem a könnyeimnek, de csak diszkréten, mert nem akartam, hogy azért is szenvedjen, mert nekem fájdalmat okozott.
– Na, ne sírj! Hallottad a doktort! Nagy esélyem van rá, hogy túlélem, sőt, idővel még gyerekem is lehet. – csitítgatott, miközben finoman a hátamat simogatta.
– Jaj, Belizár! Én úgy félek.
– Nem lesz semmi baj, Kincsem! Holnap együtt visszamegyünk a dokihoz, és mindent részletesen meg-beszélünk. Sőt, másik orvos véleményét is kikérjük. Oké?
– Oké! – feleltem sírva. Már nem zavart, hogy észreveszi, a könnyeimet. A sírás hevesen rázta a vállam, de ez sem érdekelt. Sírtam, amíg csak el nem nyomott az álom. (…)