Két szív között egy szakadék

Arany hajadon megbotló napsugár,
szemedből áradó éltető jóság,
és simogat, bizsereg,
a szív vadul kalapál,
míg csillagtekintete vezet
a végtelen út felé.

Hol a remény éltet,
hogy sorsunk vonala találkozik,
s kéz a kézbe fonódik egy ölelésbe.
Felszáradt könnyek helyén,
már virágzó mosoly fakad,
tőlünk a bánat messze elszakad.

A göröngyös utat elhagyva
lépkedünk selymes pázsiton,
illatos virágok között,
ég és föld között,
hova az áldott remény
velünk együtt költözött.

Ezernyi fény, pompa és álom,
bársonyos biztató szavak,
égető tűz lángjai,
egymást ölelve törnek a magasba,

De nem, mert nem lehet,
az út megszakad,
mély szakadék vágja ketté,
pedig csak egy lépés kellene,
hogy elérjen feléd nyújtott kezem,
és jönnél velem, de nem érhetlek el.

Hajt már a vér, biztat szava,
ugorj, ha belehalsz, akkor is,
hisz minden-mindegy,
a lehetetlen sírba dönt.
Én ugornék, de nehéz,
súlyos bilincsem megkötöz.

Vér-könnyem hull,
megfeszült inak szakadnak,
a két part között
tátongó mélységbe
zuhanó lelkeink,
lassan elhallgatnak.