Zelta útja- A találkozás (2)

1. fejezet A találkozás

Egyik lábáról a másikra állt. Ha egymaga lett volna, már rég itt hagyta volna a dübörgő zenét, a kötekedő „arcokat”, a sárba taposott műanyagpoharakat és csikkeket. Fázott, és a sötét éjszaka, a sötét ruhák, és a dallamtalan, hatásvadász zene a lelkébe is sötétséget hoztak. Csak a szálláson hagyott, viszonylag tiszta és elviselhetően kemény matracra tudott gondolni. Meg arra, hogy vajon mit keres itt. Persze, kimondani nem merte, hisz nem akarta, hogy ő legyen a gyáva, a gyenge, és a következő, akit beterítenek az acélbetétes fekete szörnyetegek. Nem egy emberen tiportak már az egyen-bakancsok. Persze lényegtelen, hisz a gyengék elvesznek, ez a törvény. Ezért kell azt csinálni, amit Dukan akar. Mert ő aztán tudja, hogy mitől döglik a légy! Aki vele van, annak nem eshet baja. Legfeljebb nem veszik észre.
Amit legjobban szeretett volna, az nem volt elérhetetlen: csupán néhány száz méter távolságra volt a Laton tó. Oda akart menni, eltávolodni ettől a dobhártyaszaggató üvöltéstől és mocsoktól. Megnézni a vizet, ahogy a széle egybeolvad az ég sötétjével, és csak a csillagok különböztetik meg az eget a tó felszínétől. Hallani, ahogy a szél végigfúj a fák között, aztán elér hozzá is, belesimít a hajába, aztán továbbvonul, hogy máshol kacérkodjon.
Ezt szerette volna, de ilyesmit nem lehetett csak úgy közölni! Inkább várt, hátha majd valaki más is kitalálja, és akkor majd övé lesz a felelősség. Megyünk, vagy nem megyünk? Ehelyett segített eltaposni még két lányt. Dukannak nem tetszett a hajuk. Túl babás volt.
Mikor már nem lehetett sört kapni, mert hajnalodott, és a legszívósabb, leghaszonlesőbb kereskedők is bezárták pavilonjaikat, akkor végre elindult a kis csoport visszafelé. A partot persze nem nézték meg.
Az ilyen, és az ehhez hasonló esetek tették őt határozatlanná, sablonossá és fakóvá. Dukan pedig ettől lett nagyképűbb, és ha ez lehetséges, még önteltebb. Olyanok voltak, mint a borostyán és a fa. Egyik a másik elől szívta az életet. De eljön még a nap, mikor a fa dönthet: élettelen rönkként akar sínylődni, majd egy kis széllökéstől eldőlni, vagy hatalmas lélegzetet venni, törzsét megfeszíteni, hogy az átok növény szétszakadt bilincsként hulljon alá. S ez a nap nem volt már olyan távol.
Zelta némán bámult a többiek után. A sötét ruhás, káromkodó banda zümmögő bogárrajként távolodott. Mikor eltűntek a láthatár mögött, ő csak akkor indult tovább. Bekanyarodott a kis utcába, ami mellett állt, és elindult fölfelé a kis dombon. Két oldalán új nyaralók, a kertben gnómszerű kerti törpék, giccs giccs hátára halmozva. Undorodva ment tovább.
Nem kellett sokat mennie, a sok hatalmas ház között egy szerényebb állt. Ezen lépett be, de itt nem nézett körül. Tudta, hogy itt minden a régi. Sok virág, frissen nyírt gyep, tuják, és csend. Fölment a kis lépcsőn, és kopogás nélkül nyitott be a házba. Feszült csend vette körül. Még alig volt ideje párat pislogni, máris zajok ütötték meg a fülét. Ekkor lepődött meg először. A szobája felé vette az irányt, de az nem volt üres, nem úgy nézett ki, mint ahogy hagyta tavaly nyáron. Mindkét ágy, sőt egy pótágy is meg volt vetve, de az összetúrva jobb kifejezés az állapotukra. Úgy érzete magát, mint a hét törpe a Hófehérkéből. Felhúzott szemöldöke még a magasban járt, mikor a három tettes megérkezett. Zeltát félrelökve vetődtek rá a takarógombócokra, és mintha ott sem lenne. Az egyikük koszos ruhájában, cipőstül a fal felé fordult, és aludni kezdett. A másik kettő az ágy alól hangfalakat vett elő, és teljes hangerővel valami csörömpölést kezdett hallgatni. Zelta kifordult az ajtón, és egy másik szobába indult. Nem tudta mire vélni a történteket, de valami rémlett neki, mintha az otthoniak szóltak volna, hogy kiadták a nyaralót. Mivel egyedül tehetetlen volt, senki nem mondta meg neki, hogy mit tegyen, beletörődött a helyzetbe. Kipakolta a bőröndjét, majd leheveredett az ágyra. Áthallatszott a zaj a másik szobából, ezért bosszúsan a fejére húzott egy párnát. Ebben a pózban aludt el néhány perc múlva.
Álmában látta maga előtt a banda tagjait, ahogy eltűnnek a vasútállomás felé, újra átélte azt az elhatalmasodó tehetetlenség-érzetet, amit akkor érzett, mikor hazamentek a többiek. De mikor elindult volna a nyaraló felé, látta, ahogy Dukan közeledik. Visszajött hozzá, de egyszer csak megállt, és Zelta kíváncsi tekintetére bosszús képpel felemelte jobbját, és búcsút intett. Tekintetét még sokáig Zelta meglepett arcára szegezte, aztán elindult vissza a többiek után. Zelta felébredt.
Lassan szökkentek tudatába az információk. Felébredt, tehát aludt, igen. Hol is van? A Laton tónál. És álmodott…hány hónap óta először! És milyen furcsa volt…Dukan elköszönt tőle, személyesen. Nem csak odaszólt, mint ahogy a bandának szokta mondani: -pá!- hanem a szemébe nézett és elköszönt.
Meg akarta nézni, hány óra lehet, leszedte az arcáról a párnát. A szeme még csukva volt, és mikor kinyitotta, tudta, hogy valakit a szobában fog találni. Érezte, hogy nézik. Így is volt.
-Jó reggelt.
Látogatója az a fiú volt, aki előzőleg az ő szobájába vonult a másik kettővel, és rögtön aludni kezdett. Hosszú haja a háta mögött nem látszott, meddig ér. Jobb lábát a bal térdére fektetve, félig fekvő pózban ült Zeltával szemben. Ruhája valamiféle fekete köpeny volt. Méltóságtejesen szívta a kezében levő rövid cigarettát, és elgondolkodva nézett a fiúra.
-Szia- mondta Zelta, és felült az ágyban. Próbált nem meglepettnek tűnni.
-Na, álmodtál valamit?
-Nem.- vágta rá barátságtalanul Zelta. -Miért vagy itt?
-Mert azt hittem, ha felébredsz, elmondod, hogy mit álmodtál. De belátom, hogy előbb el kell töltenünk egy kis időt, mire rájössz, hogy őszintének kell lenned velem.
-Miért kellene őszintének lennem veled? A nevedet sem mondtad még…
-Mert előbb hozzám kell, hogy őszinte legyél, ahhoz, hogy magadat megismerd. A nevemre pedig majd rájössz.- mondta, majd felállt, és a tövig elszívott csikket lazán kipöckölte az ablakon. Fekete köpenye suhogva libbent utána, ahogy kilépett az ajtón.
Zelta értetlenül meredt maga elé, meglepődve a fiú szemtelenségén, és azon, amit mondott. Nem értette teljesen, mit jelentenek a szavai. Most végre ránézett az órára. Hajnali három volt, még teljesen sötét. Fölkelt, és miután megmosakodott kicsit, lement, hogy egyen valamit. Pár szendviccsel a kezében indult vissza a szobájába, és azon kapta magát, hogy szorongott. Nem akart összefutni a fiúval. Felért a szobájába, és miután körülnézett, és meggyőződött róla, hogy egyedül van, becsukta az ajtaját, és nagyot sóhajtva enni kezdett. Elhatározta, hogy ezentúl kulcsra zárja az ajtót. Ki tudja, mit akarnak tőle? És akár lehetnek egy idegen banda tagjai is, ő meg itt egyedül…még Dukan sincs itt. Mit csinálhatna egyedül? Lenyelte az utolsó falatot is. Tényleg, mit csinál ő itt egyedül?
Nem bírt elaludni, egyrészt kialudta magát, másrészt nem hagyta nyugodni az a jelenet a fiúval. „Előbb hozzám kell, hogy őszinte legyél, ahhoz, hogy magadat megismerd.” Miről beszélt? Nem ismeri magát? Már hogyne ismerné, Pereg Zelta a hivatalos neve, Gyomladon született, neves gimnáziumba járt, most érettségizett. Haja barna, hosszú, és copfba kötve hordja, szeme zöld. Magas, és tetszik az embereknek. Ismeri ő magát…sőt tud még más tulajdonságot is: félénk, visszahúzódó és…és milyen? Nem jutott eszébe más. Hirtelen teljes bizonyossággal rádöbbent, hogy igazat beszélt a fiú. Reggelig próbált találni valamit, még egy kis apróságot, ami jellemző rá, és minden esetben annak megfelelően viselkedik. Órákon keresztül feküdt az egyre oszló sötétségben teljesen eredménytelenül. Mikor a zsalun beszűrődő fény elérte az arcát, bárki, aki a szobába lép, láthatta volna az arcán a sebesen lecsorgó könnyeket.