A tükör

Amikor drága szüleim 1910-ben meghaltak egy vonatszerencsétlenségben, lejjebb kellett adnom az igényeimet, és Párizs legúribb negyedében lévő palotánkból, ahol gyermekkoromat is töltöttem, ki kellett költöznöm a kertvárosba, egy szerényebb házba. Régi, hű cselédem, Jean, velem tartott, és segített berendezni új otthonomat. Jeanette, a komornám, pedig segített átvészelni azokat a nehéz napokat, amikor nagyon hiányzott a régi életformám.

A környék egyébként csodaszép volt. A villák bent ültek a kertek mélyén, és hívogatóan kacsintottak az ember felé kék ablakaikkal. Az utca végén pedig egy gyönyörű parkosított erdő terült el, a közepén egy ősi vár romjaival.

Végül házamba beköltözött a vidámság. Régi barátaim, akik nem hagytak cserben, amikor sorsom rosszabbra fordult, kijárogattak hozzám, és vagy piknikezni mentünk a romokhoz, vagy Pierre zongorajátéka mellett, vidám dalokat énekeltünk, esetleg felolvastunk az akkori divatos könyvekből.

Boldog órákat töltöttem el itt. Barátaim dicsérték ízlésemet. A kert is megelevenedett lassan Jean ügyes keze alatt. Egyetlen egy szobának volt híja, az pedig a hálószobám volt. Apám, és anyám képe került be, hogy amikor felébredek az ő kedves arcukat lássam. Középre pedig anyám komódját állítottuk, melyet még nagyanyámtól örökölt. Gyönyörű darab volt. Ami hiányzott fölüle, egy szép, korabeli tükör volt.

Egy nap, amikor Jeant elkísértem a piacra, hogy megfelelő virágokat vegyünk a kertbe, megláttam, hogy bolhapiac is nyílt a vásártéren. Nemes izgalommal vetettem bele magamat a tömegbe. A sok lim-lom közepette egyre elkeseredettebben kerestem a hálószobámba való tükröt. Az árusok sátrai közötti sikátorokba már teljesen eltévedtem, amikor odalépett hozzám egy kilenc éves forma kislány.

– Én tudni tükör – mosolygott rám nagy, barna szemeivel. Láttam, hogy cigány volt. Aprócska lábai mezítláb surrantak előttem, szennyes kis ingéből kilátszott formás válla. Végigmentünk azon a soron, aztán megálltunk egy kőépület előtt. Ablak nem volt rajta, csak egy ajtó, amit egy perzsaszőnyeg takart el. A lányka félrehúzta, és utat engedett.

Bent sejtelmes félhomály fogadott. Amikor a szemem hozzászokott a gyér fényhez, láttam, hogy az egyik sarokban pár értéktelen dolog mellet valóban ott állt egy tükör.

– Halló! Van itt valaki? – szóltam bátortalanul, mire a szoba hátsó részében meglibbent egy függöny, és egy ember körvonalai rajzolódtak ki a sötétségből.
– Hát, elgyütt naccsága, mán nagyon vártam ám!
– Várt engem?
– Gyütt a tükörért – mondta, és kíváncsi szemekkel körbejárt – Maga megfelel neki.
– Nem inkább nekem kell, hogy megfeleljen a tükör? – nevettem, és nyelvbotlásnak vettem a férfi kijelentését. Ő csak hamiskásan nézett rám, aztán leakasztott a falról egy lámpást, és meggyújtotta, majd a tükröt a fénybe rakta. Gyönyörű volt. Vékony, intarziás diófa kerete volt. A tükör maga pedig sejtelmes fénnyel ragyogott a petróleumlámpa lángja által.
– Mennyiért adja? – kérdeztem. A férfi most terítőt kerített az egyik asztalkára, két széket tett mellé, hellyel kínált, és teát szolgált fel, majd maga is leült.
– Előbb had mondjak el egy igaz történetet. Ismeri ugye a rue De Montigne végén lévő erdőt? – bólintottam – Ott annakidején egy vár állt. Kegyetlen ura volt. A népet sanyargatta, kifosztotta. Volt egy fia, a Szép Anthony. A fiú fel – fellázadt apja zsarnoksága ellen, és pénzt, ételt juttatott a hét falu népének, akik a várúr hatalma alá tartoztak. Az apa iszonyatos haragra gerjedt, és az egyik toronyba záratta engedetlen fiát. A fiú, hogy, hogy nem az egyik éjjel megszökött. Apja utána küldte a csatlósait. Azok látták is a fiút egy darabig, aztán nyomtalanul eltűnt. A haragvó nagyúr, mert azt hitte, hogy a parasztok segítettek a fiúnak, tizenkettőt karóba húzatott. A nép ezen annyira felháborodott, hogy porig rombolta a várat. A nagyúr hiába kiabált a katonáinak, azok nem segítettek, hisz maguk is a környező falvakból kerültek ki. A várból semmi nem maradt meg, csak ez a tükör.
– Mennyibe kerül? – kérdeztem újra, és elhatároztam, hogy már csak a mese miatt is megveszem a tükröt.
– Az ár, csak 15 frank és annyi, hogy ígérje meg, hogyha eljön a nap, segít.
– Mindig bátran fordulhat hozzám – mondtam nem értve, hogy mire is utalt a férfi. Kifizettem a pénzt, és kiléptem a napvilágra. Az erős fény elvakított. Mire ismét visszanyertem a látásomat, Jean már ott állt mellettem. Átvette az újdonsült szerzeményemet, és a kislány segítségével kivezetett a zsibárusok tömegéből.

Otthon, amikor azután a helyére került, a kis szoba szinte ragyogott a tükör szépségétől. Sokszor nézegettem, annyira tetszett. Barátaim is elégedettek voltak a választásommal, és nagy tetszést arattam a róla szóló történettel. Aztán megszokott tárgyaim szürke tömegéhez fakult a tükör is. Már nem foglalkoztatott a furcsa történet, ami hozzá fűződött. Már nem akartam kitalálni, vajon hová is lett Anthony, a kegyetlen várúr fia.

Egy novemberi napon szép hóesésre ébredtünk. Barátaimmal szánkózni mentünk. Nagyon jól szórakoztunk, és kipirulva, forralt borra szomjazva értünk haza. Jean segített levenni a kabátjainkat, aztán bementünk a szalonba, ahol már gőzölgött a finom meleg ínyencség.
– Clarisse – szólt hozzám Pierre barátom – folytattam a Sorbonne könyvtárában egy kis kutatást a Te várurad után.
– Mire jutottál? – kérdeztük többen is érdeklődve.
– 1547-ben tűnt el a fia. Tényleg 12 embert húzatott karóba. A nép rágyújtotta a kastélyt. A király felmentette a hét falu lakosságát, mert fellázadt ura ellen. A terület pedig visszaszállt a koronára. A tükröd sokáig a Versaillesi Kastély egyik ékessége volt. Állítólag cigányok lopták el a forradalom alatt.
– Nem semmi történet – nevetett Paul, és mi mindannyian vele nevettünk. Nem nagyon örültem barátom felfedezéseinek. Eszembe jutottak a cigány árus szavai ” ígérje meg, hogyha eljön a nap, segít”. Hát ilyen segítség kell neki. Ha rájönnek, hogy lopott holmi volt nála, lecsukják. Haragudtam magamra is, hisz így én is tettestárs lettem.

Eltelt a délután, és barátaim hazamentek. Szomorúan mentem fel az emeletre, hálószobámba, hogy megnézzem a tükröt. Ám amikor az ajtón beléptem, a tükrön furcsa kép jelent meg. A kastélyt ábrázolta, egész pompájában. Furcsa indíttatásom támadt, hogy hozzáérjek a tükörhöz. Ahogy kezem hozzáért a foncsorozott üveghez, a másik oldalon is megjelent egy kéz, csak hogy ez nem az én kezem volt, hanem egy fiúé. Óvatosan pillantottam bele a tükörbe, de nem magamat láttam benne, hanem egy fiatal férfiú arcát. Láttam mögötte üldözőit is. Valamit mondott az alak a másik oldalon, de nem értettem, aztán nagy nehezen rájöttem, mit akar. A tükör alján volt egy kis táblácska, az azon álló szavakat kellett hangosan elolvasnom. Az üldözők már majdnem oda értek, mire kimondtam a szavakat. „IKEN KETESTÍEG IEMELLEZS RÖKÜT” A tükör lapja erre képlékennyé vált, és ő lassan átbújt rajta, aztán mikor már szobám közepén állt, megszólalt:
– TÜKÖR SZELLEME SEGÍTS NEKI – és a kép eltűnt, a tükör újból tükörként funkcionált.
Csodálkoztam a furcsa látogatómon, és végre megértettem, mit is mondott nekem a cigány.
– Bocsásson meg, kisasszony, udvariatlanságomért, de kénytelen voltam a menekülés eme módját választani. A nevem Anthony De Demagne – hajolt meg szertartásosan.
– Az én nevem Clarisse Lefebre. Megmagyarázná, hogyan került ide?
– Ezt a tükröt még édesanyám hagyományozta rám. Egy varázsló készítette, és anyámnak adta az esküvője napján, hogy apám elől el tudjon menekülni, ha nagyon kínozná. Ám anyám nemrégiben belehalt azokba a lelki és testi gyötrelmekbe, amit apám mért rá. Nem akart engem magamra hagyni a zsarnokkal. Ez lett a veszte. Amikor haldoklott, megmutatta a tükör titkát. Ha valaki a tükör új tulajdonosai közül elolvassa az írást a táblán, átjárható lesz az üveg. Köszönöm, hogy megmentettél! Mely korba csöppentem?
– Az 1900-as évekbe – mondtam, és egyre jobban tetszett az okos szemű csinos fiatalember.
– Reméltem, hogy közelebb jutok majd saját koromhoz, de hát ezt mérte rám a sors. Nem tudja, hogy mi történt az eltűnésem után? – kérdezte, én pedig elmeséltem, amit a cigánytól és barátaimtól megtudtam. Szomorúan hajtotta le a fejét.
– Szegény parasztok, miattam haltak meg, és szegény apám is, bár őrajta valószínűleg megírt sorsa teljesedett be.

Végigmértem a férfit és láttam, hogy abban a ruházatban nem hagyhatja el a szobámat. A cselédség sem láthatta meg, hogy egy idegen férfi tartózkodott nálam. Egyedül Jeanban és Jeanettben bízhattam. Megkértem hát Szép Anthonyt, hogy foglaljon helyet az ablak melletti fotelban, és lementem megkeresni Jeant. Épp az ebédlőben szedte le az asztalt. Elmeséltem, mi történt, és ő nyugodt arccal csak ennyit kérdezett:
– A fiatalúr még mindig a szobájában tartózkodik?
– Igen, Jean – feleltem. Mit javasol? Mit tegyünk?
– Azonnal megnyitom számára az önnel szembeni vendégszobát. Reggel pedig azt mondjuk a cselédségnek, hogy az úr egy unokatestvére, és későn érkezett, ők már nem láthatták.
– Ez nagyon jó ötlet, de kell valamilyen öltözetet szerezni neki, mert rókaszőrös kacagányban még sem közlekedhet.
– Áh, értem a problémát. Javaslom, hogy telefonozzon Pierre barátjának. Ő nagyon érdeklődött a mese iránt, és még sosem hagyta önt cserben.

Átsiettem tehát a hallba, felvettem a telefonkagylót, és barátom számát kértem a központostól. Hamarosan Pierre vidám hangját hallottam meg a vonal másik végén.
– Jó estét Barátném! Miben segíthetek?
– Ha volnál kedves átjönni hozzám egy rend ruháddal.
– Én már nem is vagyok elég neked? – kérdezte nevetve – Mi történt?
– Majd meglátod, ha itt leszel. Kérlek, ne csengess, majd Jean beenged.
– Jó – mondta, és éreztem, hogy hangja megremeg az izgatottságtól. Ezután felsiettem az emeletre. Jean már az ágyat vetette a vendégszobában. Ketten nyitottunk be a szobámba. Kicsit féltem attól, hogy vendégem esetleg visszatért a saját világába, de nem, még mindig ott ült az ablak melletti fotelban. Nagyon fáradt lehetett, mert elnyomta az álom.
– Monsieur Anthony – ébresztgette inasom. Anthony kinyitotta a szemét, és azonnal engem keresett.
– Itt vagyok, barátom! Ő itt Jean, régi jó szolgálóm. Megvetette önnek a másik szobában az ágyat. Az egyik barátom pedig hoz önnek ruhákat.
– Persze, persze – tért magához pártfogoltam – Anyám mondta nekem, hogy bármily korba érkezem, keressek magamnak a korhoz illő öltözetet. Kedves Clarisse, köszönöm, hogy segített ebben.

Átsurrantunk hát a szomszéd szobába. Megmutattunk mindent Anthonynak. Furcsák voltak neki a huszadik század nagy találmányai, de mivel hihetetlen kíváncsi és tanulékony volt, hamar megbirkózott a gombnyomásra felgyulladó fénnyel, és a fürdőszoba csapjából előtörő hideg – meleg forrással.

Ezután magukra hagytam a két férfit. Pierre fél óra múlva érkezett meg. Lélekszakadva rohant be hozzám, a szalonba.
– Clarisse, mi ez a história? – adta át tavalyi öltönyei egy részét Jeannak.
– A tükör… megelevenedett…átjött! – mondtam össze-vissza, mert nem tudtam gondolataimat összeszedni izgatottságomban.
– Mi, mi van a tükörrel? – nézett rám Pierre csodálkozva. Jean húzott ki kétségbeesésemből.
– A kisasszony azt akarta mondani, hogy a tükör túloldaláról érkezett hozzánk egy fiatalúr. A neve, ha jól tudom, Anthony.

Pierre csak bámult ránk. Jean a nagy megrázkódtatásra töltött neki egy konyakot. Egy hajtásra megitta, aztán ledobta magát egy fotelba, és csak annyit mondott:
– Meséld el! – én pedig most már összefogottabban elmondtam neki a történetet. Mikor végeztem Pierre megrázta a fejét, mélyen a szemembe nézett, majd felállt:
– Na, akkor nézzük azt a csodabogarat! – azzal felmentünk Anthonyhoz. Épp lefekvéshez készülődött. Jean legjobb hálóinge, és háziköntöse volt rajta. Hálásan néztem mindent elintéző alkalmazottamra.

Bemutattam egymásnak Anthonyt és Pierret. Beszélgettünk a régi időkről, és a maiakról. A két férfi hamarosan összebarátkozott, és megbeszéltük, hogy másnap reggel elmegyünk, és megmutatjuk + Anthonynak a modern Párizst.

Aztán Pierre elment, azzal, hogy reggel kilencre jön értünk. Az átélt izgalmaktól kifáradva magunk is nyugovóra tértünk.

Már hajnalodott, amikor megéreztem, hogy álmomban valaki néz. Felnéztem, és Anthony állt ott, közvetlenül az ágyam mellett.
– Bocsássa meg nekem, hogy önre törtem, gondolom, ez ebben a korban sem illendő, de… nem megy ki a fejemből.
– Mi nem megy ki a fejéből? – kérdeztem felülve az ágyban.
– Apámnak hatalmas vagyona volt, főleg ékszerben. Megtalálták?
– Rengeteget keresték, de nem.
– Egy módon tudhatjuk meg hol a kincs, ha visszamegyünk, és kilessük, hogy apám hová rejtette.
– Ezt, hogyan tehetjük meg? – élénkültem meg.
– Holnapután a húgom előveszi majd a tükröt. Megbeszéltük, és akkor majd átmehetünk hozzá.
– Jó, örömmel – mondtam. Anthony pedig távozott a szobámból, pedig éreztem, hogy ennél sokkal többet akart.

Másnap igen jól szórakoztunk. Az újkori város teljesen elbűvölte Anthonyt. Kitörő örömmel fedezett fel egy-két épületet, ami már az ő korában is megvolt. A Notre Dame, és még pár templom. Megebédeltünk egy eldugott kiskocsmában. Anthony az étkezési kultúrában nem nagyon volt jártas, de megfigyelte, hogy mi mit hogyan csinálunk, és pompásan leutánozta. Csak egyszer ivott a kézmosó tálból. Majd beültünk egy mozgóképszínházba. Anthony el volt ragadtatva tőle. Pierrel el is határoztuk, hogy színházba is elvisszük barátunkat. Átmentünk hát az Operához, hogy jegyet vegyünk az új Offenbach darabhoz, de már csak arra az estére lett volna jegy, amikor visszamehettünk a tükörbe.

Pierre kérdésére elmeséltük, hogy mire is készülünk, egészen izgatott lett.
– Kell valaki, aki segítsen neked – mondta és közben könyörögve nézett Anthonyra.
– Már akartalak is kérni, hogy gyere velünk – mondta Anthony mosolyogva.
Hazatértünk, Pierrel hármasban megvacsoráztunk, aztán ő elment, mi pedig nyugovóra tértünk.

Hajnalban aztán ismét arra ébredtem, hogy Anthony néz. Tudtam, hogy mit akar, tudtam, hogy szívünk egyre közelebb férkőzik egymáshoz. Megfogta a kezemet, és szenvedélyesen megcsókolta. Elpirultam.
– Szeretlek! Amióta csak megláttam az arcodat a tükörben, azóta szeretlek – mondta érzelmektől fűtött hangon.
– Én is szeretlek – mondtam ki, pedig nem is akartam, és rájöttem, hogy valóban szerelmes vagyok különös vendégembe. Az ágyam szélére ült, átölelt, és szenvedélyesen megcsókolt.
– Nem szabadna – bontakoztam ki öleléséből.
– Tudom – mondta, majd felállt és fél térdre ereszkedett.
– A körülmények furcsák, mégis arra kérem, hogy legyen a feleségem, kedves Clarisse – mondta ünnepélyesen, és én az érzelmeim hatása alatt elsírtam magam, ő pedig lecsókolta a könnyeimet. A mikor szóhoz jutottam, boldogan mondtam ki:
– Igen, önhöz megyek feleségül, sőt, ha akarja azonnal az Öné leszek, azzal dobogó szívemre vontam a kezét. Felcsillant a szeme, és éreztem, hogy mellemre vont ujjai, enyhén megszorították puha mellemet, amitől az keményebbé vált. Szerelemtől csillogó szemeink összeforrtak, és beszédes üzeneteket váltottak, aztán ajkunk újra összeforrt. Nem is tudom hány percig csókolóztunk, közben kezünk bejárta a másik testét. Kedvesem ujjai hálóingemen keresztül szemérmemet is ingerelték, de aztán zajt hallottunk lentről, és mivel Anthony nem akart kompromittálni, elszakadtunk egymástól, és ő visszament a szobájába.

Másnap izgatottan készülődtünk az esti kalandunkhoz. Mindanyiunknak fekete nadrágot, inget és köpenyt vásároltunk. Megvacsoráztunk korán, és beültünk a szobámba. Jeant kértük meg, hogy üljön ott, amíg mi a tükör másik oldalán vagyunk. Este nyolckor végre ismét megjelent a vár, ám most már nem mutatott olyan jól, mint mikor Anthony hozzánk érkezett. Több tornya is égett, amikor pedig elé léptünk, meg jelent Anthony húgának az arca. A szeme nagyon riadt volt. Elmondtuk a varázsigét, és átléptünk a másik világba. Egy toronyszobába találtuk magunkat. Erős füstszag áramlott mindenhonnan.
– Anthony, jaj Anthony! – kiáltott a lány – Ég a vár! Felgyújtották a parasztok!
– Tudom Annié. Hol van apánk?
– Azt hiszem a lakótorony aljában. A kincseit próbálja menteni.
– Maradj itt. Azonnal jövünk.

A lány remegve bújt a tükör melletti sarokba. A kaput döngetni kezdték valami faltörő kos féleséggel. Hallottuk a hangját. Végig rohantunk a csigalépcsőn, és a torony aljába érve megláttuk, ahogyan Anthony apja feltöri a követ.
– Apám – kiáltott rá Anthony – gyere, meneküljünk!
– Sátán fajzat távozz tőlem! – tántorodott meg az öreg, és sietve keresztet vetett magára.
– Apám, nem vagyok az, gyere velünk – kérlelte Anthony.
– Anyád is boszorkány volt!
– Ne merd szegény anyám emlékét bemocskolni – tiltakozott Anthony. Az öreg most megindult a fia felé a csákánnyal. Karja ütésre lendült. Anthony kővé meredt félelmében. A zsarnok apa már épp lesújtott volna a csákánnyal, amikor eldördül a háta mögül egy fegyver hangja. Az öreg szemei üvegessé váltak, és Anthony mellé zuhant a porba. Pierre pont szíven lőtte.
– Apám! – tért magához Anthony – jaj szegény! Miért is támadtál rám?
– Bocsáss meg – lépett oda hozzá a sápadt Pierre – nem akartam megölni.
– Miért is nem akart velünk jönni – kesergett Anthony.
Kintről egyre vadabbul szól az ostromlók moraja, aztán hatalmas döngéssel bedőlt a kapu.
– Mennünk kell Anthony – léptem oda hozzájuk.
– Vigyük a ládát – rázta meg Pierre is a vállát – ez az örökséged!

A két férfi megfogta hát a nehéz ládát, és sietve cipeltük fel a toronyba. Belenézve a tükörbe megláttuk Jeant. Elmondtuk a varázsigét, és előre tuszkoltuk Annét. Aztán átadtuk Jeannek a ládát, majd magunk is keresztül léptünk a tükrön. Még idejében sikerült. Amikor elmondtuk a tükörbezáró varázsmondatot, akkor törtek be a szobába a feldühödött parasztok.

Anne, az ijedtségtől elájult. Az ágyamra fektettük, és Jean elment vízért, meg repülősóért. Lassan, lassan visszaköltözött a szín az arcába, aztán meglátva Pierret, több is lett a pirosból, mint kellett volna. Tudtam, hogy őket is ugyan az a varázslat tartja össze, mint engem és Anthonyt. A bátyja elmesélte neki, hogy mi is történt oda át. Nagy okos szemeit Pierre emelte, és csendesen mondta:
– Köszönöm, hogy megmentett minket ettől a zsarnoktól. Anthony mindig is elnézőbb volt vele a kelleténél.
Kínos csend állt be közénk, de aztán végül megszólalt Pierre:
– Nézzük meg azt a ládát.
A láda köré csoportosultunk, de bizony azon egy nagy lakat díszelgett. Pierre kalapácsot kért, és megpróbáltuk leverni a lakatot, de az nagyon erős volt. Vésőt feszítettünk a láda teteje alá, és kalapáccsal vertük. Végre a láda eresztékei engedtek, és szemünk elé tárulhatott a mesés kincs. Gyöngyök, drágakövek, smaragd, zafír és gyémánt is bőven. Életünk végéig elég lett volna.
Anthony elővett egy arany gyűrűt finom kis foglalattal, a foglalatban pedig egy pompás gyémánt ragyogott:
– Ez édesanyám gyűrűje volt. Szeretném ezennel neked adni, és megkérem a kezedet.
A meghatottságtól felindultan csak bólintani tudtam. Anthony pedig az ujjamra húzta a gyűrűt.
– Ezt pedig neked adom – fordult Pierre felé, és átnyújtott neki egy másik, nemkülönben szép gyűrűt – azt jegyzed el vele, akit akarsz. Pierre pedig Annénak nyújtotta azt.
Pár hét múlva mind a négyen ott álltunk a kis erdei kápolna oltára előtt. A kincsesládából építtettük a kápolnát arra a helyre, ahol Anthony és Anné édesanyja meghalt. Még a második nap elvittük a kincset Alain barátunkhoz, akinek hatalmas ékszerboltja volt a Champs Elyséesen. A vagyon hatalmas volt. Háromfelé osztotta Anthony. Az egyik harmadából épült a kápolna, sőt még egy kis alapítványra is jutotta, amiből ápolgathattuk az épületet, és a körülette lévő parkot, egy harmadát megkapta Anné, a fennmaradó részt pedig megtartotta Anthony.

Most pedig itt álltunk a pap előtt, Pierre és Anné, valamint Anthony és én. Sugároztunk a boldogságtól és azt hittük, hogy soha többé nem lesz gondunk. 1913. június 29-ét írtunk.