Elbeszélő költemény
Macuka végnapjai
bennünket örökre itthagyott.
Mintha nekünk mindig húsvét táján kellene
kedvenceinktől örök búcsút vennünk.
Most már csak emlékezem ragaszkodására:
amikor műtétre készülődtem a Rókusba.
Maca cicától érzékeny búcsút vettem,
meghatott, amikor csomagoltam,
megérezte, hogy magára hagyom.
Az ölembe ugrott pihenés közben
hízelgett, dorombolt nekem.
Az útra ugyan vittem könyvet,
de fárasztott az olvasás, ezért ki se nyitottam,
magamba roskadva gondolkodtam.
Szemem előtt megjelent,
hogy a műtét után a kórházból hazatérve,
Macuka a földön hempergett örömében,
látszott rajta, azt se tudja, mit tegyen,
mivel egy hétig nem látott engem.
*
Idő multával, bizony, ő is egyre fáradtabb lett,
kevesebbet játszott, egyre többet pihent.
Esténként a vacsorája után,
az utolsó héten is odajött hozzám
a terített asztalhoz, és kért kóstolót.
Néha megelégedett pici falatkával,
máskor a további falatokat várta.
Kormitól örökölte ezt a szokást.
Maca cica a finom cicaételt korábban
mindig jó étvággyal fogyasztotta,
amit neki mindig gondosan válogattam.
Mégis, egyre romlott az étvágya,
aztán lassan fogyni kezdett,
nem ette meg a finom cicaételeket,
amelyeket addig szívesen megette.
Nekem gondot okozott,
hogy egyre többször a földre kuporodott,
nyakát előrenyújtva,
sokáig kínosan köhögött.
*
Eljött az utolsó hónapja,
teste nagyon lesoványodott.
Hogy ezután mi következik,
már előre éreztem.
Az állatorvos tanácsát kértem,
aki fiatal korától a cicát ismerte:
Mit tehetünk még érte?
Azt a választ kaptam,
amire magam is gondoltam:
már öreg cica, lehet, sokáig nem él.
Köhögése mellhártya-gyulladásra utal,
ezért kezeli antibiotikummal
és kicsit feljavítja vitaminnal.
Eleinte mintha jobban esne neki az étel,
kezdett kigömbölyödni.
A harmadik adag injekció után
azonban úgy nézett ki,
mintha felfújták volna:
fáradtan mozgott, elnehezült,
és ami nem tetszett nekem,
hogy búvóhelyeket keres.
Tudtam, az állatok ezt olyankor teszik,
amikor a végük közeledik.
Az íróasztal alá, a sarokba hózódott,
aztán a szekrény alatt talált eldugott helyet.
Ott feküdt csendesen,
egész nap alig mutatkozott.
Többször elfelejtette az étkezések idejét,
reggelizni sem jelentkezett.
Megkínáltam langyos tejjel,
azt lassan felnyalogatta.
Arra gondoltam, már nem bírja sokáig.
Ha mégis az ételéből kóstolgatott,
utána azonnal elbújt.
*
A mindig mosakodó tiszta cica nyakán
ottmaradtak az étel nyomai evés után;
már fárasztotta a tisztálkodás, nem bánta.
Nedvesített szivaccsal törölgettem meg,
amit nyugalommal fogadott.
Utolsó napjaiban már búvóhelyét
a szekrény alatt alig hagyta el,
reggelijét neki odavittem,
mivel hiába hívtam, nem jött ki
a megszokott helyére, a konyhába.
Egy este vacsoránál megjelent,
és egyetlen falatkát elfogadott
a puha felvágottból, utána visszavonult.
Reggel alig evett valamit,
a tejből is csak cseppeket nyalogatott,
utána elterült a szekrény alatt.
Nagyon elhízott, vagy tán felfúvódott?
De ez már semmiképpen
nem jelentett természetes állapotot,
lehet, túladagolták neki a vitaminokat.
Egész nap szinte mozdulatlanul feküdt,
csak nézett rám szomorúan,
amikor odamentem megsimogatni,
elfordította a fejét, ha próbáltam etetni.
Langyos tejjel is kínáltam,
azt sem fogadta már el.
Egész nap semmit sem evett.
Éjszaka nem tudom csak álmodtam-e,
vagy megtörtént egyetlen rövid
nyávogásra riadtan ugrottam föl.
Kerestem, de nem láttam, hol van.
Szólongattam, nem reagált rá.
Azt hittem, csak álmodtam.
Reggel a helyén feküdt,
mint előző nap, elnyúlva.
Már a simogatásra sem jelzett.
De én nem akartam
csendes szenvedését zavarni,
éreztem, már az utolsó óráit éli.
Dél felé ránézve még mozdulatlanul
is úgy nézett ki, mintha élne.
Pedig szegény cica akkor már
csendben örökre elaludt,
itthagyott bennünket.
*
Megsimogattam utoljára, elbúcsúztam tőle.
Délután magam készítettem el a temetésre.
Anyukámtól kapott, gyönyörű
nyersszínű csipke-vállkendőmbe
ibolyákkal burkoltam be.
Papírdobozba helyeztem, és
Kormi cicánk nyughelye közelében
fiam egy mély sírgödröt ásott neki.
Én helyeztem el örökös helyére,
virágot tettem még melléje,
és kiásott fűtéglákkal takartam be.
Fiam lapátolta rá a földet.
Most már két cicám nyugszik
egymáshoz közel, virágzó bokrok mellett,
ott, ahol a folyosóról is látjuk.
*
Nemrégen, 2003-ban nagypénteken
Kormi cicától kellett búcsúznunk,
most, 2007. április 2-án, nagyhét hétfőjén
Maca cicánk hagyott itt bennünket.
Szomorú szívvel búcsúztam tőle.
Ő is szép hosszú életet élt,
kedvességével és ragaszkodásával
sok-sok éven keresztül
napjainkat meg szépítette.
Nem lehet azt a sok órát elfelejteni,
amit együtt eltöltöttünk.
*
Lányomék tudják,
az állatokat mennyire szeretem,
ajánlották, egy kiscicát hoznak nekem.
Azonban nem tudom magam rászánni,
mivel annyira ragaszkodom hozzájuk,
hogy elvesztésük mindig
megrázkódtatást jelentett nekem.
Most is, ha bemegyek a szobába,
mintha látnám őket azon a helyen
összegubancolódva, ahol szívesen
játszottak-pihentek.
A gyönyörű három cicám
számtalan képével raktam körül
a könyvespolcokat,
hogy mindig lássam őket.
Amikor elmegyek a képek mellett,
sorban megsimogatom őket.
Szeretettel gondolok rájuk,
emléküket magamban őrzöm.
***
4 hozzászólás
Szia!
Nagyon szomorú, amikor kedves állatunktól búcsút kell vennünk. Később azonban a szépre emlékezünk, és ez feledteti a fájdalmas perceket.
Szeretettel: Eszti
Esztikém! Én is szeretem az állatokat, s ez a valóban értelmes cica 21 évig volt társunk, és kedvességével, ragaszkodásával szinte hozzánk nőtt, ezért nehéz volt tőle búcsút vennünk. Éppen ezért hiába ajánlottak új cicákat, nem vállalkozom rá.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Nekem nem lesz már új cicám, amióta itt hagyott a gyönyörű Müszélia; az ő nevét választottam nicknek, hogy mindig emlékezzek rá.
Kedves Müszélia!
Ebben biztosan hasonlítunk. Én sem tudom elfelejteni az utolsó három cicámat. Évek teltek el, de még mindi a képeiket nézegetem.
Köszönöm, hogy nálam jártál és elolvastad az egyik cicás vers-részletet.
Szeretettel: Kata