A kincs

A hegyszoros félhomályba vesző sziklái komoran görnyedtek az alig kivehető csapás fölé, melyen kis lovascsapat küszködött az előrejutásért. A halálos csendbe fagyott táj, gomolygó ködbe burkolózva rejtőzött a meghajszolt vándorok résnyire szűkült tekintete elől. Már egy napja menekültek az őket üldöző rablók elől. Az induláskor még büszkén feszítő tucatnyi lovasból csak ők hárman maradtak. A didergősen végigkuporgott éjszaka elvette a maradék erőt is tagjaikból, és már csak a görcsös akarás vitte őket előre útjukon.
Na, meg a félelem. Nem csak a haláltól, mert az egy harcos életének része kell, hogy legyen, de a szégyentől, hogy elveszítik a rájuk bízott hihetetlen kincset. A Mondrah kereskedőház szállíttatta vagyonának jelentős részét gyönyörű ékszerek formájában a királyi székhelyre, ahol a télvégi farsangok költekező kisasszonyait kívánták vásárlásra csábítani. Titokban, mert ki hinné, hogy egy egyszerű harcosokból álló csapat ilyen értéket szállít. Nem voltak vasalt ládák, kivagyi, pohos kereskedők, csak az egyszerű bőrpáncélos fegyveresek. A rablócsapat azonban, mely tegnap délután rajtuk ütött, valamit tudhatott, mert habozás nélkül, vadul vetették magukat a küzdelembe, nem túlzottan féltve életüket. Majd háromtucatnyi hordájuk, és a támadást megelőző nyílzápor magabiztossá tette őket, de a kereskedő testőreinek összeszokott csapata állta a támadást. Ketten közrefogva a kincset szállító Harrab urat elmenekültek, míg a többiek felvették a harcot. Eredményesen, hisz az üldözők elvesztették őket szem elől. Ebben segített az erősödő szél is, mely felkavarván a havat eltakarta a nyomokat. Szerencséjükre hó csak foltokban volt, nem akadályozta őket a haladásban. Letértek az útról, és bevetették magukat a hegyek közé. A sovány füvű, bokrokkal tarkított fennsíkon volt esélyük elmenekülni. Ötletszerűen váltogatva irányukat egyre beljebb haladtak az előttük komoruló hegyek közé. Előző este kissé nyugodtabban tértek pihenőre, mert amikor egy magasabb pontról visszanéztek, már nem láttak üldözőket. Valószínűleg nem volt a támadók körött képzett nyomolvasó, ezért sikerülhetett eddig a menekülés. Ha azonban megkeresik a hegyvidéken szétszórtan élő primitív ork családok egyikét, bizonnyal találnak közöttük készséges vadászokat, akik segítenek, mert mostanában kemény volt errefelé az élet. A vadak megritkultak, az emberek és orkok közti feszültség akadályozta a kereskedelmet. Kevés volt a zsákmány, éheztek az orkok. Könnyűnek látszott bevonni őket az üldözésbe.
Vonszolódott hát, előre a kis csapat az egyre erősödő szélben, abban reménykedve, hátha találnak valamilyen ösvényt vagy csapást, mely kivezet a hegyvidékről. Lábuk alatt csikorgott a hó, fagyos leheletük el-eltakarta szemük elől a kietlen tájat. Élelmük nem volt, hisz az öszvérek, melyek azt szállították, már régen a támadókat gazdagították. Bíztak abban, hogy marad elég erejük, amíg emberlakta területre érnek.
Harrab úr gondolatai a megőrzött kincs körül forogtak, melyet apró, hátára kötözött bőrzsákban cipelt. Így ha lovát veszti is, gyalogosan még elmenekítheti a kincset. A gondosan bársonyba csavarvart, mély tüzű gyémántok és a zölden ragyogó smaragdok gondolata kissé jobb kedvre derítette. A család távoli ágához tartozott, és csupán katonaviselt múltja tette méltóvá rá, hogy ekkora értéket rábízzanak. Tudta, ha megállja a helyét, feljebb kerülhet a családi rangsorban, komolyabb megbízatásokat is kaphat. Ha nem, akkor nagy a baj, mert a család ugyan talpra fog állni, de az ő becsületének vége. Senkit sem érdekel, hogy milyen hősiesen harcolt, ha elveszítette a kincset. Bűnöst kell találni, és a bűnös ő lesz.
Zaklatott gondolatai közt felmerült üldözői képe. Ha eszük van kisebb csoportokra szakadnak, úgy keresve a nyomokat. Sietve menekülő, kicsiny csapatát könnyű csapdába csalni főleg, ha helyi vadászokat is felfogadnak. Hunyorogva meredt a ködből előtünedező sziklákra. Ideális hely lenne a csapdaállításra, gondolta. A talán fél tucat méternyire lévő sziklák mögül könnyen lerohanhatják őket. Jó lett volna távol maradni a tőlük, de erre nem volt lehetőség.
Miközben komor gondolataiba feledkezve előre figyelt, nem vette észre a rebbenésnyi mozgást bal oldalán. Nyugodt lassúsággal homályos árny emelkedett ki a szürkületből, és halálos pontossággal, öklömnyi követ vágott az elől haladó harcos fejéhez. A hideg miatt sisakját nyergén hordó harcos prémsapkája nem volt képes felfogni az ütést, és vérbe borult fejjel bukott lova nyakára. Az első dobást villámgyorsan követő többi megzavarta a lovakat, melyek nyerítve ágaskodtak, és forogva keresték a menekülés útját. Ijedt kiáltások, és hátasok nyihogása visszhangzott az eddig néma tájon. Hó és gallyfelhőben zömök alak ugrott ki veszett ordítással egy kis mélyedésből, és buzogánya hatalmas csapásával szétzúzta a mellette forgolódó katona térdét. Az eszeveszett fájdalomtól felsikoltó ember megpróbálta kivont kardjával viszonozni a csapást, de ellenfele törött lábánál fogva lerántotta nyergéből. A kíntól ordító katona már csak a villanó kés pengéjét látta, mely torkát átvágva, kioltotta életét.
Harrab úr, harc helyett, vágtába ugratta lovát, hisz a legfontosabb az ékszerek megmentése volt. A családi vagyon, a hihetetlen értékű kincs, mely tucatnyi embernek jelenthetett élete végéig biztos megélhetést. Ha sikerül eléggé eltávolodnia, a sűrű homályban újra egérutat nyerhet, és…
Két apró árny ugrott elő széttárt karokkal, rémisztő visítással a ló elé, ami patáit rettegve a talajba vágva felágaskodott, és messze repítette nyergéből a menekülőt. A sziklákra zuhanó, magát összezúzó kereskedő hátáról leszakadt a bőrzsák, és az ékszerek gyönyörűen csillogó szőnyegként terültek szét a havas köveken. Az egyensúlyát veszített ló hanyatt zuhant, és kétségbeesett rugdalózással próbált talpra állni. Harrab úr előtt elsötétedett a világ. <i>„Mindennek vége, elveszett a kincs, oda a becsület.</i> – gondolta kétségbeesetten – <i>Ezek a mocskok utolértek, elveszik az ékszereket, azokat a hihetetlen szép smaragdokat, és…”</i>
Hatalmas csapás szakította félbe vívódását, és életének utolsó perceiben meglepő látvány tárult homályosodó tekintete elé.
Az őt földre terítő, sovány görnyedt ork férfi megvető közömbösséggel taposva a csillogó gyémántokon, mohó ordítással ütötte le a földön vonagló lovat. Kissé rozsdás késével elvágta nyakát, és mohón szürcsölte a dúsan patakzó vért, a harcosok italát. Szomját és első éhségét csillapítván felvágta a ló hasát, és a kivágta a belsőségeket, majd büszke ordítással hívta a többieket. A ködből előbukkant éhezéstől legyengült asszonya, a kődobáló, és két kis csimotája, akiknek beesett hasát, végre jó zsíros hússal tudja megtölteni. Véget ért hát, az éhezés! Volt két kövér ló (talán a harmadikat is sikerül elkapni), és kitűnő fegyverek. Igazi kincset talált. Lesz élet tavaszig, és lesz erő megvédeni is, hisz ekkora értéket őrizni kell a rablóktól. A húst, hála a hidegnek, füstölni sem kell, elég, ha elvermelik sekély gödrökben, és jól betakarják majd sziklákkal. A hitvány emberek tetemét itt fogják elkaparni a közelben, szintén alaposan, nehogy a farkasok rájuk találjanak.
És, miközben gyönyörködve nézegette mohón zabáló családját, föl sem tűnt neki, a talpa alatt néha-néha megroppanó, furcsán csillogó kavics.

Nem túl távol mohón csillogó farkasszemek nézték az eléjük táruló látványt: <i>„mennyi hús, micsoda kincs, és ha a többiek is ideérnek…”</i>