A professzor úr

Ősz szakállú, ősz hajú, mosolygós arcú, idős úr. Konok, maximalista, hajthatatlan főnök. Négygyerekes apa, háromunokás nagypapa. Paraszolvenciát minden körülmények között elutasító orvos. Negyvenévi házasság után is csibészesen hunyorgó szemekkel udvarló férj. Ugyanebben a szerepben halálra sértődve, hónapokig hallgatásba burkolózva, mert a világhírű szülész-nőgyógyász professzor nem veszi észre, hogy felesége negyedik gyermekükkel terhes. Aztán büszkén dicsekvő apa, hiszen a negyedik lány helyett végre fiú született, aki továbbviheti a nevet. Szemével ölni tudó apa, akinek lányát holmi egyetemista el akarja venni. Aztán ugyanezt a lányt ő próbálja a válásról lebeszélni. Megannyi arc, ugyanaz az ember.
Mi, gyerekek, tátott szájjal hallgattuk meséit, történeteit, még akkor is, ha már sokadik alkalommal mesélte el őket. Hiszen egy gyerek pont azt szereti, ha ismerős dolgok veszik körül, ismerős mesék hangzanak el. És voltak történetek, amiket elmesélt, és voltak, amiket csak félszavakból raktunk össze. Végigélte a XIX. századot, annak minden borzalmával, égésével, és nekünk valahogy, mindig csak a szépet adta át.
Igen, tudtuk, hogy kisgyerekként az akkor már "nyugdíjas" negyvennyolcas huszárok történeteit hallgatta, tudtuk, hogy ő állt őrt kiskatonaként, amikor IV. Károlyt és Zita királynét őrizték, hogy nyugalmasnak látszó kisvárosból a második világháború elől a fővárosba menekítette családját és a János Kórház légó pincéjében született meg legkisebbik lánya. De a szakmai útjáról is mesélt. Arról a hatalmas lehetőségről, hogy „díjtalan gyakornok”-ként dolgozhatott Verzár professzor klinikáján, ahonnan egy félreértés miatt került más területre. És a korai munkakezdés eredményeként nyugdíjba vonulásakor döbbenten nézték a szakszervezeti könyvét, hiszen ha nem is az első volt, de igen alacsony sorszámú. Dbbenten nézték a papírjait az adminisztrátorok, hiszen ötven év munkaviszony után ment nyugdíjba.
Ötven év munkaviszony után nyugdíjba ment, de nem tudott elszakadni sem a klinikától, sem a tudománytól. Ugyan a szolgálati lakást el kellett hagynia, de az egyik szobát átalakították irodának, ahova visszajárhatott. Iratait rendezte, szakirodalmat olvasott, ha jöttek, és jöttek szép számmal a fiatalok tanácsot kérni, akkor elmondta a véleményét. Kicsit felemás érzéssel nézte, hogy utódai már nem követelik meg beosztottjaiktól a borravaló elutasítását. De ennek a felemás érzésnek a másik oldala az a keserűség volt, amivel tudomásul vette, hogy az ötven év munkaviszony, az akadémiai tagság, a számos szakmai cikk és tankönyv megírása, hazai és nemzetközi elismerés után, nem tud megvenni egy külvárosi kertes házat, mehet egy olyan lakótelepi lakásba, aminek szobáit, a klinikai kórtermekből átalakított lakrész után csak kicsi, kisebb és legkisebb szobaként emlegetett. A keserűséget nem hagyta eluralkodni magán, megtalálta a szépet mindenhol. Az erkélyen ültetett muskátliban, apósa által kézzel faragott és festett tálalószekrényben, és a fényképalbumában.
A fényképalbumok sorozata egy olyan felvétellel kezdődött, amikor az akkori elképzelések szerint már nem egészen fiatal (harminchat éves!) embert egy vendégségben egy, az akkori elképzelések szerint nem egészen fiatal (harminc éves!) lány mellé ültették. Ez tavasszal történt, és az addigi szabad legényéletet pillanatok alatt cserélte le: egy év nem telt el, már összeházasodtak. A fényképalbum aztán végigkísérte gyermekeinek születését, felnövekedését, az unokák cseperedését. És a világégések, költözködésék közepette az egyre gyarapodó sorozat a legféltettebb kinccsé vált, egy fotósarok nem veszett el belőle. Amikor nyugdíjba vonulva jelentősen kisebb lakásba költözött, leglényegesebb feladat az albumok helyének kialakítása volt.
Az ellenségeskedések, megnemértések, irigykedések mellett kitüntetések sora is kísérte. Végtelen szerénységével nem mindig értette, mire a felhajtás, hiszen ő csak tette, amire felesküdött. Előfordult, hogy családja az újságból értesült, „munkaérdemrend arany”-at kapott. Amikor szemére vetettük, miért nem szólt, félig viccesen közölte, „Ebből már van fél kiló” és kicsapott az íróasztalából egy dobozt, tele hasonló díjakkal. „De ezt nézzétek meg!” – dicsekedett egy emlékplakettel, amit egy vidéki várostól kapott, mert néhány évig az ő kórházuk egyik osztályán volt vezető orvos. Arra sokkal büszkébb volt, mint a pénzzel járó, állami kitüntetésre.
A nyugdíj további aktív éveket hozott. Olyan szeretettel tartóztatták, amit kevesen tapasztalhattak meg. Lehetne mondani, hogy persze, nem lehetett az öreget kitenni, minden áldott nap az utód nyakára járt. Lehetett ezt mondani mindaddig, amíg szeretett szülővárosából el nem költözött. De elköltözött. A fényképalbumok sora lezárult, utolsó fénykép feleségének temetésén készült, nem volt hajlandó folytatni imádott fotóinak rendezgetését. Összepakolt, egész pontosan a család felpakolta, eladták lakását, és az ország másik végébe költöztették. Számos gyereke, unokája gondolkozott, melyik lenne a jó megoldás, a főváros, középső lányáék kertes háza, vagy a vidéki kisváros. Végül úgy alakult, hogy a kelet-magyarországi lakótelepi lakást egy dél-magyarországi, hasonló méretű, hasonló elrendezésűre cserélték, legidősebb lányáékkal egy épületben. Ekkor lehetett volna azt mondani, hogy sajnos, elköltözött, sajnos, nem tud már utazni, nagyon messze lakik, nehéz vele a kapcsolatot tartani. De nem így történt, és az, hogy nem így történt, igazolja, mekkora szeretettel tartóztatták a klinikán. Számos tudományos programra meghívták és autót küldtek érte, biztosan el tudjon menni. Régi irodáját vendégszobának rendezték be, ne kelljen szállodába mennie. Kilencvenedik születésnapjára tudományos konferenciát szerveztek, amire az egész családot meghívták, az ország különböző pontjairól. Olyan programot szerveztek, ami a kollégáknak és a nem szakmabéli rokonoknak is érdekes volt. És amikor elköltözése után hét évvel végleg hazatért, a Kós Károly által tervezett ravatalozó mellett hullámzott a tömeg.
Végakarata szerint lett szülővárosában eltemetve, és végakarata szerint ültettek egy fát a klinika épülete előtt, ahol annyit dolgozott. És itt állok az emléktábla előtt, és nézem a kiszáradt fát. A második kiszáradt fát. Az emléktábla és a kiszáradt fa körül ápolt parkrészlet, frissen ültetett virágok, gondozott pad. Állok a kiszáradt fa előtt és nem értem. Nem értem, hiszen látszik, hogy gondozzák, hogy ápolják, hogy nem felejtik. Mi az, ami miatt nem maradt meg az első sem, és nem maradt meg ez sem. A környező bokrok már zöldellnek, május van, annyira későn nyíló nem lehet, hogy még nem bontott rügyet. Vajon ő mit szeretne? Próbálkozzunk harmadikkal, vagy nyugodjunk bele abba, amit a sors rendelt? Menjek én, és „oldjam meg magam”, vagy írjak levelet a jelenlegi profnak, az utódának? Szóljak a fiának, hogy ő rendezze? Mindenképp kell oda egy fa, hiszen nem állhat egy emléktábla egy virágágy közepén, hogy „Álljon itt-e fa emlékül Árvay Sándornak, végakarata szerint.”