Álmokba szőve

Beszélt csak egyre, kitartóan,
de nem értette meg senki,
mesékbe, álmokba szőve mondta,
de értetlen nézte mindenki,
mint elnyúló téli hónapokban,
amikor a szürkeség már terhes,
a piszkos hótól sározódva
minden oly idegen, otromba,
és úgy tűnik, ez már mindig ilyen lesz.
Egyszer csak langy fuvallat simít
végig a lelkeken s a tájon,
az új fény az agyakig kékít,
hogy ami öröm, kéken ragyogjon,
és ami fáj, bár ezerszer fájjon,
csak jöjjön a tavasz, jöjjön bármi áron.
Amint a tavaszi fuvalom tisztít
színt és vágyat, úgy jön el osonva,
mint prédáját leső, gyilkos vadállat,
s épp oly gyorsan csap le.
Végre vége lesz e mocskos, rút világnak.
Akkor majd emlékszünk újra
minden szóra, ahogy mesékbe,
álmokba szőve mondta…