Örök szerelem

Júlia magába roskadva nézi a gyertyalángját, ahogy enyhe szellőben remeg. Eszébe jutnak a boldog évek. Barátnője csendben várakozik, amíg megszólal:
Mikor megismertem Őt, mindent csodának láttam. Váratlanul bukkant fel az életemben, amikor már nem vártam semmit az élettől. Sikertelen házasságom válópere szörnyűségeit kipihenni mentem üdülőbe, erőt gyűjteni ahhoz, hogy továbbfolytassam életem feladatát, gyermekeim nevelését.

Csendes, zenés cukrászdában ültem elmélázva új ismerősökkel, akik szintén életük terheitől igyekeztek szabadulni, mint én, hiszen az életem nemrég’ futott zátonyra.
Zenét hallgattunk a kis cukrászdában, beszélgettünk, amikor az ajtóban megláttam őt! Nem tudtam, ismerem-e, mivel arca ismerősnek tűnt, bizonytalan voltam. Az hittem, káprázik a szemem, de nem tudtam hová tenni. Talán ő ismer engem? Érezem, a találkozás nem lehet véletlen.

Barátaival a szomszédos asztalnál üdvözölték egymást, helyet foglalt velem szemben, Ő is rendelt magának a pincértől; társalogtak. Majd fölemelte a fejét, merőn rám nézett, de úgy, mintha rég’ nem látott ismerősét vélte volna felfedezni bennem, meleg tekintete szinte rám tapadt.
Asztaltársaim feltűnően néztek, zavarba jöttem, arcom égni kezdett. Mi ez? Véletlen? Semmit sem értek. Sokáig nem vette le rólam tekintetét, majd lassan letette kezéből a villát és kést, felállt.

Közben a zenészek csendes tangóra váltottak, a párok helyükről felkeltek, indultak táncolni. Ő a szemét rám szegezve, lassan lépkedve közeledik felém, megáll előttem, meghajol, kezét nyújtva halkan bemutatkozik, majd megkérdi: fölkérhetem egy táncra?
Számomra mindez különösnek tűnt. Úgy éreztem magam, mint a mesében, nem tudtam, valóságban élek, vagy álmodom. Arra gondoltam, talán véletlen, nem tehetek róla. Felé nyújtottam a kezem és lassú zenekísérettel, kart-karba öltve elindultunk táncolni, majd egy csodálatos szerelembe.

Az idő gyorsan futott, egy hét múlva letelt szabadságunk, addig a pesszóban esténként találkoztunk, zeneszó mellett csendben beszélgettünk. Búcsúzásul éreztem: útjaink nem válnak el. Életutunk folytatódott, hisz’ mindketten csalódtunk az éltben, elhagyottnak éreztük magunkat.

Nem telt el sok idő, messze nagyvárosból kaptam hosszú levelet, melyben elmondta élete bánatát. „Messzi tájról indult el két csalódott vándor, Parádon találkozott az élet országútján; amint meglátott, érzett boldogságot. E találkozás véletlen nem lehet, Isten minket egymásnak teremtett.” Nem ígért semmit, de azt írta még: ki tudja, meddig járhatjuk utunkat, kezünket szorosan fogva, mégis, ezt az igaz szerelmet hervadni bűn volna!

Nehéz idők jártak, egymástól távol éltünk, ezért gyakran levelet váltottunk, sűrűn telefonálva tartottuk a kapcsolatot. A posta jóvoltából egy nap múltán mindig megkaptuk egymás levelét. Szívem majdnem kiugrott a helyéből, amikor bontottam a borítékot. Hol egy képet, hogy lepréselt virágot küldött a levélben. Amikor tehettük, találkoztunk a fővárosban, mivel az majdnem félutat jelentette. Ő könnyebben mozgott, gépkocsival. Gyakran várt a busznál, ilyenkor mintha megállt volna az idő fölöttünk, szívünk összedobbant, ő fölemelt, átkarolt, s mint kisgyermeket karjában úgy ringatott.
Boldog évek jöttek, forró hangulatban, reménykedve éltünk, tervezgettük közös jövőnket, azon fáradozott, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz; ne kelljen mindig búcsúzkodni.
De a Tisza meggátolta tervünk. Jött a nagy tiszai árvíz, beosztása miatt a mentés vezetésében részt vállalt, átfázott. Munkája mellett kimerítő heteket, hónapokat élt át, mivel a Tisza után a Maros is megáradt. Sokáig nem találkoztunk, néha tudott időt szakítani levélírásra. Aggódtam érte. Egy alkalommal a levelét így kezdte: „Vers helyett e rózsaszirom, melyre csókom- leheltem!”
Talán sorsunkba volt írva! Négy évig tartott „örök boldogságunk.” Mindkettőnknek gyermekeink voltak, őket elhagyni nem lehetett, velük törődnünk kellett.
Szerettük egymást, lelkünk összeforrott, szívünk egymásért megszakadt, nagyon fájt, de nem tehettünk mást. Áthelyezését nem tudta megoldani, mert olyan beosztás az egész országban csak öt akadt. A nagy távot legyőzni nem tudtuk, búcsúznunk kellett. Mindketten szenvedtünk, az árvíz után megbetegedett.
Én éreztem, utána nem jöhet más. Ő sem lelte nyugalmat többé, én sem. Külön-külön de együtt szenvedtünk. Kiküldetései alkalmával még ezután is mindenhonnan küldött levelet-virágot.

Ezek után életem boldogtalanul folytattam. Életem folyamán sok mindent túléltem, szívem mindig telve gyásszal. Utunk megszakadt, kegyetlen SORS akarta, ez adatott, bele kellett volna nyugodnom, de nem tudtam. Arra törekedtem mégis, hogy amit belül érezek, soha, senki se vegye rajtam észre! Csak azt reméltem, s azért imádkoztam, hogy bárhogyan alakul életünk, legalább ő legyen boldog.
Szemben ülök barátnőmmel, szeméből legördült egy könnycsepp. Én is törölgetem szemem zsebkendőmmel, közben a gyertyaláng nagyot lobbant. Jó, hogy meghallgatott, fájdalmam kissé enyhült. A gyertya lángja utolsót lobbant, majd elaludt, és mély csend borult a szobára.
Kezemben tartom igaz szerelmem nagy csomag levelét, a fényképén nézem kedves arcát, szemét. Múltak az évek, mikor megtudtam, hogy ő akkor nemsokára itthagyta e földi világot.
Kezem imára kulcsolva suttogtam: Kérem jóságos Atyánktól, hogy majd ott, legalább fenn az Égben Ő várjon rám, örök fényességben, legalább ott, lelkünk összeforrjon, égi boldogságunk mindörökké tartson.