Szomorú szemekkel álmodom színes képeket,
Fáradt, suta léptekkel élem az életet.
Peregnek a percek és az órák is naponta,
Nem gondolok már többé az elmúlt tegnapokra.
Nem törődöm már a napsugaras ifjúsággal,
Csókos, csillagos, szerelmes nyári éjszakákkal.
A vasfogú hideg járja át vénülő testem,
Dermesztő markába szorítja verdeső szívem.
Szomorú szívvel álmodom fekete képeket,
A magány kegyetlen vadul húsomba tépeget,
Ellépek amellett mi eddig nagyon érdekelt,
És szívemből gyűlölöm már az egész életet.
Magamba fordulva kínzónak érzem a telet,
Istentől kérem számon, aki nekem meg nem lett.
És önkéntes magányomban hó lep el,
Szűzies fehérségével jótékonyan fed el.
Szomorú szívvel álmodom fehér képet,
Gyönyörű világú friss márványtüzű szép selymet,
Tüzében feloldódik fárad, bánatos lelkem,
Sikoltozva haldoklik a halál szép lelkemben.
Olvad a hó, és gondolataim, mint friss csermely,
Előtörnek szívszabadító könnyeimmel.
Lerázza jégbilincsét világszerelmes szívem,
Kitárulkozom, újjá születtem, úgy gondolom.
Ragyogó szemekkel álmodom színes képeket,
Futó szarvast, gyönyörű gyermeket,
Azt, hogy nemsokára jössz, és itt leszel mellettem,
Tudom, akkor majd bearanyozod az életem.
2 hozzászólás
Néha úgy érzi az ember, hogy magányos. Néha várunk valakit. Gyönyörűen írtad meg! Itt vannak előttem ezek a képek, párosítva egy egy élménnyel. Gratulálok!
Köszönöm szépen:)