Magány

Megaláztatva az esőben,mint egy csodás elme,csalódva a világegyetembe!Egy mosoly mégis elveszett,mit kíván test és lélek,megbánva minden tettet!
kedvét szegte a világ,mely bús és hanyag,elfeledett emberekkel,emlékekkel,melyet az ídő vett el!
csak a magány volt ki mellette állt,szívét gyötörve hisz a kedvese,
ki őt elfeledte!
megannyi gyöngéd érintés égette testét,mi csak hevert egy helyzetben,honnan nem volt kiút,csak a végtelen szomorú gúny vetkezett e testben!S' kétségében megtette mit kellet!Már csak árnyék,egy haldokló valami,mit a magány ölt meg!
elbúcsúzott,elment nem szólt,csak elment,
el messzire s csak a magány maradt utána,
mely kételyeket ébresztett mindenbe,
hogy miért tette,miként tette már nem tudom,
de a fájdalom megmaradt,ami elillanni nem akart,
csak hajszolt hogy tegyen meg egy lépést,
szóljon,beszéljen miért tett így!
de ő csak hallgatott,nem szólt már semmit,
kisétált az életemből olyan hévvel mint ahogy egyszer megérkezett!
egy életre meg sebzett,megmérgezett,
Emléke örökre élni fog bennem,mert szerettem és mert szeretem,
de ez már csak az én dolgom,
csak az enyém nem osztozom!
mert itt hagyott,
és az élet rohant ugyan úgy,
mint egykor,mikor ő még nem volt!
Sírjában csak az emlékei vesznek el,a test mellet,
hangja,pillantása tovább él, mint a tengerben a halak csontja,hevernek,sodródnak egy végtelen úton,'s majd hazatérnek,
ha meglelték félelmüket!
A csend bájos árnyéka megvilágít minden kételyt,
gyönyörű félszell palástolva,hazugságaink fáradt,korhadó érzéssel mindent elejt!
Csak ő marad a magány tengerén,magára számítva, a sűrű erdő madár szállta helyein!
de ő sosem felejt!!!