Óriási fejfájásra keltem fel, a Tiszától pár méterre, egy fa alatt. Wunder ki volt kötve, homlokomon éreztem a vizes rongyot. Óvatosan felültem és körülnéztem. A Tiszánál egy fiatal lányt pillantottam meg, amint ül, és nézi a folyó sodrását. Észrevette, hogy felkeltem, s odasietett hozzám. Úgy korombeli lehetett, talán fiatalabb pár évvel.
-Szép nagyot estél! – mondta kedvesen, majd mosolygott. Nem tudtam mit mondani, néztem rá. Látszott rajta, hogy ő is rab. – Samari vagyok.
-Agenor. – feleltem halkan.
-Akkor te is görög vagy! – ugort fel, s szinte látszott rajta, hogyha állnék, rám ugrana. – Mikor voltál odahaza? Változott valami? Ismered Szofront? Vagy esetleg Rodiont? Én már egészen 4 éves koromtól itt szolgálok, és olyan nehéz. Apám már meghalt, anyámnak nincs elegendő pénze, és el kellett, hogy adjon, és nagyon remélem, hogy jól vannak. Nem ismered? Rómától nem messze élnek, ha még ott laknak…
-Rég itt vagyok? – kérdeztem félbe szakítva, fáradtan.
-Igen. – felelte. – Pihenned kell, mert nagyot estél.
-Csaba és Aladár? Harcolnak már?
-Holnap fognak.
-Már holnap? Indulnom kell! – s fel akartam állni, de óriási fájdalmat éreztem a bal térdemnél.
-Ne mozdulj, mert még rosszabb lesz!
-A gazdám már vár. Mennem kell. – majd megfogtam Wunder kantárját és feltápászkodtam. Óvatosan felültem rá.
-Rá akarsz ülni? – nézett reám a lány csodálkozó szemekkel.
-Amint látod…
-De hát ez vad ló! Ezt be kell törni! Ráadásul a lábad miatt nem fogsz hazajutni, és ha megint leesel el is törhet!
-Csak minél előbb jussak haza! – feleltem neki. Wunder békésen indult meg, végig engedelmeskedett, bár nem tudtam miért. A mező végénél megállítottam a lovat, s visszanéztem a lányra. Ő ismét a Tiszához ment. Én pedig visszamentem Kroikazéhoz. Bevittem a lovat a helyére, majd az istállóban ledőltem, s elaludtam. Álmodtam egy lányról, aki olyan volt, mint a mezőn láttam.
Sokáig aludhattam, mire felkeltem már nem volt ott Kroikaze, csak egy szolga, hogy figyeljen az állatokra.
-Hol van Kroikaze? – kérdeztem tőle.
-Már rég elment Pannoniába, Csabával.
-Minek?
-Hát Csaba ott fog élni, és mivel ott van a küzdelem Aladár ellen.
-Már megkezdődött?
-Már két napja.
Szóval két napot aludtam. A bokám már nem fájt, a fejem se, csak egy kicsit éreztem betegségemet. Elővettem pár fegyvert, pakoltam magamnak vizet, ahogy Kroikaze mutatta a gallok előtti csatában, úgy felszerelkeztem. Felnyergeltem Wundert és egy másik lovat, s elindultam Pannónia felé. Ezzel a lóval nem igen lehetett csatába menni, még gyakorolni se lehetett vele, ez csak úgy dísznek volt mindig is az istállóban, illetve kezdőknek, akik még nem tudtak lovagolni. De nagyon gyors volt, a germánoktól szerezték, azoknak pedig igen gyors ló jut folyton. Az út felét tehettük meg estéig. A lovam is fáradt volt, és én is. Gondoltam, éjjel úgy se támadnak, nyerhetek talán egy kis időt, de pihennem is kellett.
Leszálltam, és tovább haladtam a két ménnel. Miután világosabb lett lepihentem egy kicsit, és siettünk tovább. Féltem, hogy már vége lesz a harcnak, vagy Wunder ismét megmakacsolja magát, de a küzdelem végét mégis elértem. Megállítottam a germán lovat, a Dunától nem messze leszereltem, s elengedtem. Felszálltam Wunderre, s meggondolatlanul a küzdelem kellős közepébe vágtáztam. Addig haladtam előre, míg pár főurat meg nem láttam. Hun hunt mészárolt, testvér testvért.