Állom!

Minden egyes éjjel – lefekvés előtt –
a következő napot szuggerálom.
Hátha majd valóra válik az álom.
Ám, ahogy azt mind tapasztaltuk – nem fog!

Kénytelenül – magamon véve erőt –
kelek, a vért a lábamba pumpálom!
Még a papucsomat is megtalálom,
mert azt meg kell hagyni, hogy nem kis dolog!

Így reggelizek, azon gondolkozva:
Hogy életemet miért vegetálom,
alapjaimat mivel motiválom?
Ha nincs annak a világon értelme.

Rossz gondolataimat lefokozva:
magamat az érveimmel traktálom,
melyek által elnapolom halálom
mindennap, egészen másnap reggelre!

Neki veselkedek a reggelinek,
a száraz pirítóst csak úgy zabálom,
míg torkomat hideg tejjel csikálom,
hogy a testemnek energiát nyerjek.

Munkám olyan ’miben kevesen hisznek!
Mivel fekete földemet kapálom,
keresve benne a drága opálom,
melytől – mint tartják – jobb ember lehetek!

Nem rettegtem soha mélyre hatolni.
Teendőmet derekasan csinálom,
a szomszédot csak azért is kritizálom.
Ne hordja fennebb már azt a nagy orrát!

Nem fogok soha alá széket tolni –
az ilyen embereket szelektálom.
Nekem kirótt próbatételt, kiállom,
inkább nyelem porát, mint annak borát.

Mint szorgos ember, úgy dolgozom estig –
mikor is munkám gyümölcsét csodálom,
ami aznap is semmi! Kipipálom.
Így megy ez… már nem is tudom mióta.

Kifáradok a szellemtől a testig.
Álmomat kifelé ironizálom,
valójában belül, ki-kiabálom!
S úgy fekszek le, mint egy idióta.

Érveimet majd megint hadoválom.
Szokásaimat megint ledarálom,
Lábamat, lehet, egész nap lóbálom,
Ám a holnapot tovább provokálom!