Tudod, azt sosem hittem volna,
hogy ennyire fáj a szerelem,
tavunkba fagyott a magány holdja,
bagoly huhogott holt lelkemen.
Fénytelen szobámban vártam,
hogy múljon sok ezredévnyi perc,
csillagos ködök mögött láttam,
messzi múltból, ahogy megölelsz,
s új, színes tavaszban talállak,
– kínzó, sötét idők teltek el -,
velem vagy már, mégis egyre várlak,
karoddal vég, s végtelen ölel…
12 hozzászólás
Szép, mint minden versed.
örülök, hogy tetszett, kedves Arany
Szia!
Sosem tudok szó nélkül elmenni a verseid mellett.Igazán szép.Szívből gratulálok.
Üdv:Selanne
köszönöm szavaid, kedves Selanne 🙂
Nagyon szép ez a vers, az első szótól az utolsóig!
Grat. Gy.
köszönöm
örülök, hogy tetszett
üsv: A
Kedvesem!
Végre vége a fájdalmak idejének! Már megszenvedtünk a boldogságunkért, hát örüljünk egymásnak!:)
Csók: Borostyán
Nagyon szép sorok, tetszik a versed!
Szeretettel: Rozália
csók Baba:)
köszönöm, Rozália
Nagyon tetszik a versed, kedves András! 🙂
köszönöm Krampuszka