Hogy esett-é az eső aznap? Bizony, a kukoricásban úgy bóbiskoltak sújtott levelekkel a sárga csőszök, mintha Isten szerelme szaladt volna közöttük végig, de olyan igazi, könnyes szerelemmel. Akkora esőcsöppöket még a világ nem látott, tán azóta sem, mint a róna aznap. Kapott az áldásból az összes lábokat számláló állat a vidéken, no de…olyan selymes mosoly volt a zápor csapkodása akkor is, mint utána a föld párolgó szaga. Az az összetéveszthetetlen. Az a nem-adom illat. Mint a gyűrűk, ha tó vizén futnak egy közös csobbanástól a partokig, az esőszag is úgy mászott bé minden eresz alá, bútt az orrlukakba, az ember tüdeje meg csak tágult, tágult ebbe az óriási nagy üzenetbe pattanásig belé: itthon vagyunk. Hej, de csuda jó doktor lettem volna én, ha nem lettem volna csibész! Hát a haldokló parasztot biz' kettő szerve hozza vissza, egyel meg búcsúzik: mert ha a bajsza alá hiába pödörödik a jó kis kerítésszaggató, meg ha már a főd szaga se veti panyókára nála a munkát, hát akkor mán csak a szemével köszön ennek a szép világnak, amiről akkor illik azt mondani, amit a régi emberek: az élet csak virrasztás.
Bizony, esett aznap. De úgy esett, hogy aznap sót nyaltunk az ajakunk fölül, s ki-ki ráfogta a szúrós törzsekre a talpa alatt vagy épp az oskolára, dolgozatra…jó, hogy a csámborgó szamár szarvára nem kötöttük a hazugságainkat a tündér-permet ellen, mit szemünkre vetett valami idegen tapasztalat…
faluhelyen úgy iszkolnak a hírek, mint a harangszó: nászt visz-é a szél vagy gyászt, csacsogó gyermek ajaka nem szortírozza, csak büszke a maga hasznára – mint a vándor, ha kipecáz egy darab szalonnát a régi, tűrt tarisznyából és megdícséri, milyen hű szolga, s ha öklöt markol odabé, hát patakba kész vágni, had teljék legalább józansággal a víz okán…hát a gyermek is csak úgy hajítja le magáról a nyári éj subáját, mintha nem testvére lenne az az őszi napkeltének…suttyog a fölnőttek nyomában és úgy férfiasan teszi-veszi a dolgát, mint a komoly gazda. Aztán ha hall valamit, rezzenetlen bólint, mint apjától látja komoly ráncok táncában a viharokat is szuszogni – ettől is nap van, szebb vagy undokabb, de nap kél a jószág felett.
– Oda ne mé' ma – mama ajka penge, papó szava is csak úgy toppan a tea szagú konyhába, mint a vendég.
– Meghalt az Öcsi.
Csak az eső kattog odaki, idebe meg cseperész az óra a falon. Kapca, csizsma, zsebbe a koszt. Itatás lenne.
– Eredj a ludakkal. Ott maradjatok, ahol ők tartanak.
Hát most itt fekszünk. Eső után, ázott verebek a tarlón.
Aznap jöttem rá, hogy a szeretet nem valami, ami van.
Hiány.
De azóta szeretem az esőt. Nyomot hágy benne az ember. Na, nem olyan félelmetes dolog ez, hanem inkább magasztos. Mint mikor sóhajt egy hatalmasat a föld és körbeleng illatával…apró, szelíd mosoly csiklandoz végig véle a lelkemen és azt gondolom, mintha beszélgetnék az emlékeimmel:
Ugyé, jó, hogy így gondolok Rád?
(Csépányi Zoltán, nyugodj békében)
3 hozzászólás
Szépen írsz, számomra kicsit túlzóan szépen- a stílus is keveredik- de ettől olyan egyedi az írásod- ettől lészen oly' bájosan attilás.
Szélsőséges a természetem – de ez van.
Valóban szélsőséges, ezért írsz olyan jól!