Végállomás

Éles fehér fény vág a szemembe.
Pupillám szűkül, s csak bámulok.
A hosszú peronon, míg a szem ellát,
Senki sincs, és én csak ballagok.

Csomagom nincs és könnyű a léptem.
A kocsi még benn áll és úgy hallgatom
A recsegő megafont, ahogyan mondja :
Pár perc, s megy vissza a vonatom.

Végre az út végén emberek állnak.
Hát megszaporázom a lépteimet.
Ők integetnek, és rám mosolyognak
Felismerem őket, és a lelkem remeg.

Apám és anyám állnak az élen.
Köztük a nagyfiam, fogják kezét.
Futnék feléjük, de eltávolodnak,
Intenek : menjek. S a szívem nehéz.

Hirtelen sötét lesz, eltűnik minden.
A lábam alól is már elfogy az út.
Visszafordulnék, de nem tudom merre?
Csak állok ott némán és felkap a múlt.
___

Végállomás ez. Hát ki kéne szállni.
Szaladni kellene, de már nem merek.
…
– Kész van, keljen fel! Rázzák a vállam.
Nyitom a szemem és felébredek.